Körhintán keringenek gyerekkori álmaim, lábukat lóbálják a semmibe és azon töprengenek, hol kezdődhet a világ, és hol érhet véget. Amikor leáll a ringlispír, szédelegve szállnak le róla, és kacagva megfogják egymás kezét. Mert a gyerekkori álmaim édestestvérek, szeretik egymást, és néha titokban megsiratják azokat az álmokat, amelyek idő előtt meghaltak.

Negyven fok van, nyúlik az aszfalt a cipőtalpakon, sós veríték szalad kacéran a dekoltázsomba. Szédelgek, és nem tudom, ez a melegtől van-e, vagy attól, hogy ma hajnalban felébresztett egy emlék. Addig piszkált, míg ki nem keltem az ágyból. Kávé helyett gin-tonikot töltöttem a pohárba, tettem bele áfonyát is, így szoktam meg, így szeretem. A tonik cukormentes, a ginre azt írták: zero alcohol – az italom csak utánzata az életnek, a gyomorsavam valódi, és még dolgoznom is kell ma, nem rúghatok be kora reggel. Az italom utánzat, az élet hazugság? Mennyi maradt benne a gyerekkori álmokból? Mint a mákostekercsben a valódi mák? Ötven százalék mák, a többi valami hasonló töltőanyag? Ezért nem lehet bejglinek hívni. Ezért nem lehet életnek hívni a valóságot?

Délutánra esőt ígértek, de ez is csak hazugság, mint az a fotó, amit az imént a közösségi médiában láttam. Szerelemről szólt, de bosszút üzent a régi társnak, hogy lássa, mindenkinek jó, de legjobb, ha ő szenved. A képen mosolygó nő életében annyi az érzés, mint a mákos tekercsben a valódi mák? Ránézésre hasonlít, de kiköpöd, ha beleharapsz. Hamar kiszárad a tészta, ha sokáig a napon van – kinek kell a kemény sütemény vagy az összeesett hab? Indiában elrendezett házasság van, itt vannak nők, akik elrendezik maguknak. Gyerekkori álmaim között nem szerepelt házasság. Nem tudtam, mi az. Bennem mennyi a valódi mák, és mennyi a pótlékként használt töltelék? Félek megkérdezni tőled vagy bárki mástól. Pedig bárki más nem is számít, és mégis rettegek, hogy beszéljek erről. A nő keménypapírra írta ki a szívét, és nem tudom, kitől mit akar. De mindenkinek megüzente, hogy szerelmes. „Elhull a virág, eliramlik az élet.” Ha klimaxolsz, örülsz, mert nem haltál meg fiatalon.

Gyerekkori álmom villamosra szállt, elment a Parlament előtt. Megbámult egy kormányőrt, akinek koszos volt a cipője. Olyan közel volt, hogy ezt is láthatta. Mivel ez az álmom varázsolni is tud, pár percre kimerevítette az időt, benne a villamost, és nyugodtan odasétált az egyenruhás fiatalemberhez, akinek koszos volt a cipője. Elővette zsebkendőjét, és komótosan kipucolta a lábbelit, előtte megmosta a férfi lábát. Abban a pillanatban az álmom Jézusnak képzelte magát, aztán meg anyának, végül visszasétált a villamoshoz, felszállt, és újra elindította a kimerevített időt. Ez az álmom volt az, aki gyerekként senkihez nem mert szólni, csak magányosan olvasott a szobájában. Utazás közben azt is felfedezte, hogy egy másik álom is utazik a villamoson, természetesen szintén inkognitóban. Egy gyilkos álma lehetett, mert véres volt a keze. Leszállt a Markó utcánál. Az én álmom addig nézte, míg beleszürkült abba a hétfőbe, amit éppen aznap éltek.

Vödörbe csöpög a kondenzvíz, a cseppek összeállnak az életemmé. Amikor megtelik a vödör, a vizet a gangon haldokló növényekre öntöm. A paprikapalánták túlélték a kánikulát, de az a kis sárga virág elpusztult. A cserépben nevelt epren piroslik a holnap ígérete, de nem merem leszedni, mert van rajta egy fekete folt, lehet, hogy rákos. Emlékszem az egyik rokonomra, aki haldoklott. Gyerekkori álmaim között nem szerepelt holnapi találkozást hazudni egy haldoklónak. A fekete foltos gyümölcsöt megeszi majd a szomszéd gyerek, láttam tegnap is, ahogy epret lopott a cserepemben kisarjadt növényről. Neki vajon mik az álmai? Az anyja folyton ordít, hallom a papírvékony falon keresztül, ilyenkor eszembe jut a saját anyám. Ő sosem ordított, csendben volt szomorú.

Plafonig érnek a tegnapról és tegnapelőttről elszalasztott lehetőségek, amikor takarítok, körbesöpröm őket, nincs időm elpakolni semmit. Pedig ha odébb tolnám őket, talán meglelném azt az álmot is, amit évek óta hiába keresek.

Döme Barbara