Hogy honnan veszem a bátorságot, hogy mások könyveiről írjak, azt néha én is megkérdezem magamtól. Hiszen ismervén ismerek minden dühös véleményt, melyet a kritikusok, recenzensek ellen megfogalmaztak az idők során – ezek közül talán Cioran mondatai a legélesebbek, amelyek a naplójában olvashatók (Füzetek 1957–1972. Fordította: Réz Pál, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.), nézzék csak: „Ha valakinek semmi mondanivalója sincs, irodalmi kritikus lesz, ha a mondanivalója még ennél is kevesebb, a kritikusok kritikusa. Sterilitás a második hatványon” (16). Vagy egy még durvább: „Az irodalmi kritika (és igazat szólva minden kritika) gyalázatos egy mesterség. Karosszékben ülve megítélni mások verejtékét, találgatni, vajon igazi-e vagy színlelt, egy másik ember munkáján munkálkodni, vagy visszatérve a fenti képhez, egy másik ember verejtékén verejtékezni… a parazitizmus legrosszabb formája; a kritikusok az irodalom stricijei” (175–176).

Ismerem ezeket, mondom, aztán mégis írok. Miért?

Először is: kell a pénz. Nem fizetnek sokat, de még mindig többet fizetnek érte, mint a semmittevésért.

Másodszor: nem tudok mit kezdeni magammal, ha folyamatosan nem vagyok fulladásig agyonterhelve. Munkamániás, mondanám magamról, ha nem hangozna hencegésnek. Tény, hogy a szabadidővel, „pihenéssel” nem tudok mit kezdeni: céltalanul téblábolok, amíg végül inkább olvasni nem kezdek – az viszont már munka, lásd fenn.

És ha már olvasok, miért ne írnék róla?

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy egy-egy recenzió nem a világ, tkp. semmit nem jelent manapság, amikor már könyvet sem olvasnak az olvasók, nemhogy könyvekről szóló recenziókat. Mégis írnom kell róluk, mert kell a pénz, mert nincs az az érzésem, hogy haszontalanul töltöttem az időmet, láblógatván, és hát azért is, mert valakinek jegyeznie kell a megjelent műveket. Én tudom, milyen csodálatos érzés, mikor értesülök arról, hogy valaki az én művemet jegyezte. Olvasta, gondolkodott róla, vele, netán írt is róla. Nincs ehhez fogható érzés, hát ezt szeretném adni én is, még ha nem is kérik, és még ha nem is vesznek róla tudomást.

Küzdelem mindez a lét értelmetlensége ellen, nevetséges és szerény eszközökkel, de mégiscsak küzdelem. Mindig is foglalkoztatott ez, persze csak az én szintemen – nem olvashatatlan nyelvezeten szóló, szakszavakkal kuruzsló kritikákat írok, mert ezt is olvastam ám Ciorannál: „A kritikusnak az a szerepe, hogy érthetővé tegyen egy homályos vagy szándékosan homályos művet. A kritikusnak világosabbnak kell lennie: minek olvassak egy kommentárt, amely nehezebb, mint a mű, amelyet kommentál?” (im. 142.) (Azért ő sem volt mindig mindenben következetes, inkább impulzív kirohanások ezek, mintsem egy egységes világkép leképeződései.)

Már egész fiatalon, talán tizedikes koromban több száz könyvet kritizáltam meg – ez a tevékenységem teljes mértékben elvált a szépírói tevékenységemtől, ez utóbbiban sosem kételkedtem. Akkoriban még kézzel írtam a kritikákat, A4-es lapokra, ma már egyet nem bírnék ínhüvelygyulladás nélkül leírni, de akkor ment. Hát… mivel saját magam számára írtam őket, kicsit sem fogtam vissza magam. Igazságtalan voltam, vad és nyughatatlan, fékezhetetlen, igen gyakran aljas is, nem szívesen mutatnám meg senkinek azokat a lapokat.

És ez az egész akkor jutott eszembe, mikor a minap a szövegeleji kérdést magamnak szegeztem (óvatosan persze, mert mi szépíró kritikus-recenzensek saját magunkkal bezzeg hímes tojásként bánunk!), és elkezdtem visszafejteni, honnan is jön ez a nagy kritizálhatnék. Akkor bukkantam rá ezekre a lapokra, és néztem őket elhűlve.

Az évek során lenyugodtam, már nincs bennem a hajdani hév és tűz, meg pláne gúnyos (és persze ostobatudatlan) gyűlölet. Én inkább az angolszász nyelvterületen honos review-kat szeretem, amelyek ismertetik a könyvet, bőségesen idéznek belőle, hogy eggyel több helyen lehessen olvasni a tökéletes megfogalmazásokat, és az átlagolvasókat célozzák meg nyelvezetükben is, nem pedig az akadémiai szakbarbárokat. Dühös kritikát igen ritkán írok, inkább próbálok együttműködni a szerzővel, ahogy az már örök idők óta elvárása az irodalomnak, az irodalmat létrehozó szerzőknek. Felerősíteni a hangját (még ha a szó, sőt a szója pusztába kiáltott is leszen), együttlélegezni vele, és még legalább egy fórumon idézni a remek mondatait. Ennyi kell, némi alázat, és persze az érthetetlen bátorság, amit honnan veszek.