Pókhálóban táncoló emlékek idézik gyerekkorom töredékeit: a frissen sült fehér kenyér illatát, a mézsárga nyarakat, a könyvek betűi közt tett barangolásokat. Pókhálóban táncoló mai napok sejtetik a jövőt: a türkiz Balatont, a nádast simogató szelet, a csendet az égbe nyúló nyárfák ágai között. E két világ közt töltöm életemet, s boldoggá az tesz, ha a kettő ölelkezve folyik össze a jelenben.

Az újvárosi napok mostanában, négy évtized távlatából egyre élénkebben ébredeznek bennem. Nagyítót tett valaki a múltra, hogy tisztábban lássak. Felébredek éjszakánként, és nézem anyámat, ahogy gondterhelten ül a cserépkályha mellett, és a kosztpénzt számolja. De reggelre friss kifli és kalács van az asztalon kakaóval. Anyám megsimogatja a fejem, én pedig azt gondolom, a gondterheltségét csak álmodtam. Jönnek a B. testvérek, a ház előtt betonozott út, lehet biciklizni és tollasozni. Elégedett kacajunk elnyomja anyám zokogását.

Megfogadtam, sosem leszek szomorú felnőtt, mint anyám. Megfogadtam, ami fáj, kihúzom, mielőtt elgennyesedne. Anyám megöregedett, a gennyes sebek elérték a szívét, így él, és csak ritkán mosolyog. Megfogadtam, megmutatom neki, ami a múltamon túlmutat, ahogy a Jóisten ezer aranytűvel szurkálja a Balatont. Ahogy a csillagok éjjelente titokban leszállnak és megmártóznak a kihalt csopaki strandon. Ilyenkor csak én ülök csendesen a parton, és bámulom, ahogy a csillagok fürdés után meztelenül szárítkoznak a júliusi holdfényben. Anyámat majd a zsebembe teszem, hogy a csillagok nehogy megrémüljenek az idegentől. Amikor senki nem látja, leültetem egy padra, mellé ülök, és addig nézzük a Balatont, amíg a szemünk elfárad a rengeteg szépségtől. Anyám akkor újra boldog lesz, hangosan kacag, amikor az egyik csillag vicces kalapban és óriási napszemüvegben kerül elő. Csinálunk közös szelfit is, és csak reggel vesszük észre, hogy a fotón rajtunk kívül senki nincs, a fürdőző csillagokról ezért senkinek nem beszélünk, de néha egymás között, suttogva megemlítjük majd azt az éjszakát.

Az újvárosi égbolton is rengeteg csillagot láttam egykor. A Göncölszekér rúdja a jövő felé mutatott. Jobb napokon aranyban pulzált, máskor megfakult és beleveszett a tömör feketeségbe. Egyszer álmomban felültem a Göncölszekérre, apám hajtotta a lovakat. Eleinte nem ismertem fel, de aztán az egész teste áttetszővé vált, és megpillantottam az arcát, szemből. Furcsa látvány volt, mintha kocsonyából lett volna. Így képzelem el a halottak szemét az elmúlástól kiapadt szemgödörben. De apám nem volt halott, élt, és még énekelt is, ám már nem emlékszem, miről szólt a dal. Talán három kislányról, a gyerekeiről. A Göncölszekér a Tejúton száguldott, a fehér spirál a semmibe vezetett, ahol minden álmunk feloldódott, mintha savba mártották volna. Apámat soha többé nem láttam álmomban – de igen, miután meghalt.

Csopakon tiszta a levegő és áttetsző a vágy, megérinthető a jövő széle. Barátok jönnek a fővárosból, és azt mondják, igazam volt, itt van a világ közepe. Az újvárosi gyerekkorom töredékeit dunsztosüvegbe raktam a nyáron, és szép gondosan elhelyeztem a csopaki stelázsimban. Tegnap megnéztem, egyik sem forrt fel, pedig nem tettem rájuk tartósítószert. Anyám azt mondja, ne használjak befőzéshez bolti nyavalyát, mert az rákot okoz.

Döme Barbara