A pénz és a szerencse külön-külön is nagy úr, ámde jelenlétük még lenyűgözőbb lehet, ha párosan, kéz a kézben járnak. S hogy Fortuna szándékai mennyire kiszámíthatók, vagy mennyire nem, arról igazán azok a művészek tudnának mély merítésű tapasztalatokkal vallani, akik már rég az örök vadászmezőket járják Artemisz társaságában; viszont egykor, földi jelenlétük pillanataiban, napjaiban, éveiben – még a „carpe diem”, élj a mának meggyőződésével – számolatlanul szórták a pénzt, orgiából orgiába itták át magukat, másnaposan is megbízva az ecset mindenkori hatalmában, világteremtő bűvöletében. És ezzel a sugallattal most a XVII. század németalföldi és itáliai mestereit idézem fel, akik nemcsak a ritka alkalmi eseményeken, hanem a megszokott rendszerességgel ismétlődő valódi bacchanáliákon istenesen kiviselték magukat az ónkupák és hordók árnyékában, tán azért, mivel az esztelen költekezés és a dorbézolás renyhesége akkoriban sokkal inkább a „nagyvonalúság” úriasságát, a jómód és a gazdagság látszatát volt hivatott kifejezni, s minél eszelősebb formában történt meg, annál mélyebb csodálatot váltott ki környezetéből.

Frans Hals a holland aranykor kiváló portréfestője jó példa az effajta extrémitásokra, hiszen ahogy jött nála a holland gulden, ugyanúgy szállt máris tova, egyre meredekebben srófolva fel kimúlhatatlan adósságspiráljait. Első feleségétől két gyermek után kellett tartásdíjat fizetnie, aztán második feleségétől még tíz utód jött világra. És miközben igen gyakran megrögzött alkoholistákat is festett, ő maga szintén nyakig az édes nedűben lubickolt; járandóságait jó szokásaként elitta, olyannyira, hogy egyik lányát be is kényszerítette a „dologházba”, csekélyke pénzszerzés esélyével. Ennek ellenére festő növendékei messzemenően csodálták, nagyra tartották tehetségét, éjszakai részegségei után megvárták, hazatámogatták, attól félve, hogy belefullad valamelyik csatornába. De a ma nagyra értékelt holland mesterek közül, Jan Lievens, Adriaen Brouwer, Emanuel de Witte – mindannyian Rembrandt baráti társaságából –, szintén elhíresült tékozló ászok voltak, s műveikért minél nagyobb összegeket zsebeltek be, annál léhűtőbb életmódba süllyedtek alá; végül szánalmas nyomorban vegetáltak, és kegyelemkenyéren kellett életük utolsó felvonását megélniük. Rembrandt sorsa sem volt különb; amikor meghalt, a részeg sírásókon kívül alig néhány alkoholista lézengett koporsója körül.

Bizony még Vermeer van Delft dokumentumhiányos életútja is a homályosság tónusainak takarásában bujkál, hisz művészként korán elfeledték, majd csak kétszáz esztendő múltán került ismét az érdeklődés figyelmébe. Ám mára – mindösszesen negyven festményével – mégis Rembrandt, Rubens, Van Dyck mellett a legmagasabbra értékelt alkotók közé emelkedett. Neki is tizenegy gyermekszájat kellett etetnie, peres iratai pedig arról árulkodnak, hogy még a péknek, a mészárosnak is vastagon tartozott, annak ellenére, hogy igen magas áron keltek el munkái, de valahogy minden bevételnek észrevétlen nyoma veszett az élvezetek rejtjelezett birodalmában. Felesége szerint Vermeer tetemes adósságot hagyott maga után.

Mert új idők jöttek el. A születő holland gyarmatok Amerikában és Távol-Keleten, a tőzsdepiaci spekulációk, valamint a szerencsejátékok és a sikeres kereskedelem megteremtett egy olyan tehetős polgárságot a feneketlen italozás és ünneplések véget nem érő kicsapongásaival, ami a művészeket is hamar beszippantotta a gyomor-gyönyörök szűnni nem akaró parádéiba. Ráadásul a sör és a bor mellett új szereplők is beléptek a függőségek porondjára, a gabonából párolt tömény szesz, az amerikai whisky, a gin és a különféle aromájú pálinkák, s persze a dohányvarázs is. Robert Burton angol író, aki a melankólia és a depresszió vizsgálata mellett személyes véleményét is megformálta kora erkölcsi és szociális magatartásformáiról, megállapította: „Ami régen bűn volt, az ma erény; ez lett korunk divatja, ez lett tisztessége; s úgy áll, hogy aki nem iszik, az ma már nem is úriember, csak faragatlan, neveletlen paraszt, minden jó társaság szégyene…”

A Rómába elkerült észak-európai, főként holland alkotók a mai Piazza di Spagna környékén települtek meg, s a Holland Testvérület Szövetségébe belépő minden egyes művész avatását közösen ünnepelték. Lejegyezték, hogy fékevesztett dorbézolásairól volt híres minden beavatási szertartás, hogy valamennyien erősen lerészegedtek, erőszakoskodtak, kötekedtek, ezzel „igen sok munkát adva a római bíróságoknak”. Az ilyen összejövetelek rendszerint huszonnégy órán át tartottak, az asztalok mellől szinte fel sem álltak, inni kellett mindenkinek, inni padlóig, így aztán egy idő után, és nem véletlenül, 1720-ban pápai rendelettel feloszlatták a számtalan botrányt kiváltó, rosszhírű holland művészegyletet, Róma rémét. Vasari tesz említést róla, hogy még a mértékletesebben ivók is elvetették a sulykot, például Ludovico Sforza milánói udvarának építésze, a reneszánsz nagymester Bramante „mindig fényűzően élt és öltözködött, s érdemeivel megszerzett rangjában az, amit valójában elköltött, semmiség volt ahhoz képest, amit el szeretett volna még költeni.” Valódi elismerést tehát az aratott, aki látványosan szórta a pénzt, s pazarló modorával kéjesen hencegett.

Sőt, El Greco neve is illeszkedik e különleges csokorba, aki görög születésűként hamar eltanulta a genovaiaktól, hogyan kell extravertáltan élni, nagyvonalúan költekezni. Mint Tiziano tanítványa, fényes karriert biztosított számára a fátum, királyok, császárok óhajtották műveit, jóllehet, harácsoló ösztöne sosem hagyta nyugton, így képeiért később, Toledóban, már olyan magas árakat kért, hogy volt, amit végül nem fizettek ki. Ekkor jegyezte meg: „Amilyen biztos, hogy az ár alatta marad fenséges művem valódi értékének, olyan biztos, hogy nevem, mint a spanyol festészet egyik legnagyobb géniuszáé száll majd az utókorra.” Nos, ebben éleslátó volt, nem tévedett. Pedig hírneve akkor már ereszkedőben volt. Az extatikus festészet érzékelhetően veszített népszerűségéből. Megrendelői sorra elhagyták, csak a magány szegődött mellé. A bőség szaruja is kilyukad egyszer; öreg korára pompás, huszonnégy szobás palotájában pusztán egy ágy és alig néhány bútordarab árválkodott.

Viszont a firenzei születésű Servandoniról, aki exponáltan kozmopolita művészként idézhető, Diderot karcosan ezt állapította meg: „Olyan ő, akinek Peru minden aranya sem volna elég, aki tizenötezer-féleképpen tud pénzt keresni, s harmincezer-féleképpen tudja azt elkölteni. Nagy technikus, nagy építész, jó festő, nincs olyan képessége, ami ne hozna neki óriási összegeket, de még sincs semmije, és nem is lesz soha. […] Jelenlegi adósságait az ember még mindig szívesebben látja, mint azokat, amelyekbe majd ezután veri magát.”

A „bohém” minősítés idővel elválaszthatatlan lett a művész fogalmától. Ámde a közszemlélet szerint sem a delírium az igazán döntő, sokkal inkább a teremtett mű és annak értéke a fontos, ami a jövendő kincseskamráiban majd fennmarad. Igaz, Cicero másképp látta a helyzetet, mondván: „Nem lehet meggondoltságot kívánni attól, aki sohase józan.”

A helyzet viszont mégsem drámai. Hiszen a festészet nem orvoslás, a mű-hibák itt még rossz kép esetében sem okoznak emberi halált. Legfeljebb a mű halálát. Persze a művész szívverése, létezése is az időszalagon egyszer majd elakad.

S attól fogva csak a képek beszédesek.

Árkossy István