Szerencsére van módom és időm nemcsak újonnan megjelent könyveket olvasni, hanem régebbieket is, sőt néha a válogatás izgalmas luxusa is rám köszön még. Így került a kezembe Michael Blake Farkasokkal táncoló című könyve (1988-ban írta, a magyar fordítás rögtön 1991-es!), amelyet feltételezhetően kevesen olvastak, de persze a filmet sokkal többen látták. Így megy ez.

(Először én is azt hittem a porladó kötés láttán, hogy afféle novelizationt tartok a kezemben, ami azt jelenti, hogy a sikeres filmek merchandise-kampánya részeként jótollú bérírók írnak regényt a filmből, utólag, hogy azt is eladhassák a népeknek – számtalan ilyet ismerünk, de itt szerencsére nem ez az eset forog fenn.)

1991-ben jelent meg, Vadász Gyula fordította, nem is rosszul, de helyenként esetlenül bájos szó szerinti értéssel: „Álló Ököl démonian harcolt, és a nők nehéz időket éltek át, míg végre kicsavarták kezéből a kést.” Szmájli, de hát az vesse rá az első követ, aki még nem élt nehéz időket, miközben kicsavarta Álló Ököl kezéből a kést.

De nem is ez a legizgibb a könyvben, sőt még csak nem is a zseniális és cuki jelenet, amikor John Dunbar hadnagy varázslómozdulatokkal kávét darál a két komancs harcosnak. (Ez utóbbit azért idézem: „Dunbar hadnagy örömében megborzongott, hogy ennyi idő után emberekkel lehet, és ezért igyekezett minél színesebbé tenni a kávédarálás műveletét. Hirtelen abbahagyta, és a darálót néhány lábnyira közelebb vitte az indiánokhoz, hogy ezáltal lássák az egész folyamatot. Lassan darált, hogy láthassák, amint a kávészemek egyre lejjebb süllyednek. Mikor már csak egy kevés maradt, vad, színpadias mozdulatokkal tekerve fejezte be.

Aztán egy varázsló drámai hatásával tartott szünetet, figyelve, nézői hogyan reagálnak.

Vergődő Madárnak már maga a darálógép is fejtörést okozott. Ujjhegyeit könnyedén végigfuttatta a daráló sima, fából készült oldalainak egyikén. Természetéhez híven Szélfútta Hajat leginkább a kávézúzó mechanizmusa érdekelte. Egyik hosszú, sötét ujját beledugta a tölcsérbe, és körbetapogatta az alján a kis lyukat, remélve, hogy kitalálja, mi történik a kávészemekkel.

Ideje volt ennek véget vetni, és Dunbar vizsgálódásukat azzal szakította félbe, hogy felemlte egyik kezét. Elfordítva a masinát, az alján lévő kis gombot ujjai közé fogta. Az indiánok előrehajoltak, kíváncsibban, mint valaha.

Az utolsó lehetséges pillanatban, oly módon, mint amikor valaki egy mesés drágakövet tár elő, Dunbar hadnagy szemei szélesre tágultak, arcára mosoly ült ki, és ekkor előjött a fiók, tele frissen pörkölt feketekávéval.

Ez mindkét komancsra óriási hatást gyakorolt. Mindketten kivettek egy csipetnyit a porrá őrölt kávéból, és megszaglászták.”

Zseniális, nem?)

De mint mondtam, mégsem ez volt a legizgibb és legkülönösebb a könyvben, hanem a békebeli idők emlékezete. Azoké az időké, amikor – szemben a mai trendekkel – még nem volt szitokszó a fehér ember, bár igaz, már akkor sem akart senki cowboy lenni vagy seriff, mindenki csak indián vagy indián lókötő. (Gyermekkorunk emlékei.)

Amikor az indiánok fehérember-szemlélete még ennyire koherensen-konzisztensen megírható volt – szinte csoda, mennyire bele tud helyezkedni Blake (hiába, a név kötelez) a jó komancsok látásmódjába. Figyeljék csak:

„És mégis, annak alapján, amit ő valójában látott, a szőrös szájúak csak sajnálatot ébresztettek benne.

Siralmas fajnak tűntek.

Azok a szánalmas katonák ott az erődben, akik oly gazdagok javakban, de oly szegények minden másban. Puskáikkal gyengén lőnek, és nagy, lassú lovaikon rosszul lovagolnak. Ezek lettek volna a fehér ember harcosai, de nem voltak éberek. És oly könnyen megijedtek. Gyerekjáték volt elvinni lovaikat, mint a szedret leszedni a bokorról.

Vergődő Madár számára nagy titokzatosság vette körül ezeket a fehér embereket. Nem tudott úgy gondolni rájuk, hogy zavarba ne jött volna.

Itt vannak például azok a katonák az erődben. Család nélkül éltek. És legnagyobb főnökeik nélkül. A Nagy Szellem a megmondhatója, aki mindent lát, hogy papírra leírt dolgokat imádtak. És olyan mocskosak voltak. Még annyit sem tettek meg, hogy tisztán tartsák magukat.

Vergődő Madár el sem tudta képzelni, azok a szőrösszájúak hogy tudják fenntartani magukat akár csak egy évig is. És mégis azt mondják róluk, fejlődnek, gyarapodnak. Nem értette, hogy lehet ez.”

Vagy egy másik, tömörebb megfogalmazás: „Ez annak ellenére így volt, hogy többször is megfordult a fejében, hogy megöli a fehér katonát. Már régóta úgy gondolta, hogy a fehér ember nem más, mint haszontalan, bosszantó lény, a hús körül ólálkodó kojot.”

Eltelt közben pár évtized, és nagy divat lett a fehér ember és a fehér ember kultúrája ellen beszélni – és figyeljék csak meg, milyen más lett mára az olvasata ezeknek a soroknak! Pedig az eredeti helyükön mindez csak egy regényjellemvonás volt, nem a mai, pusztító, gyűlölettel teli, még a föld színéről is el kell törölni attitűd. Itt csak csodálkozó nyugtalanság, kedves megvetés van, ha létezik ilyesmi egyáltalán.

Igazán zavarba ejtő mégis ma ilyeneket olvasni, és nem tudja az ember, mihez kezdjen vele. Mert lélekben még mindig és azóta is az indiánokkal van – mégiscsak a világ és a világ beszédmódja változott meg hát.