Dr. Kelemen Erzsébet író, költő, irodalomtörténész; kutatótanári munkásságáért 2016-ban Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben, írói-költői munkájának elismeréséül 2019-ben József Attila-díjban részesült. 2023-ban megkapta az Artisjus első alkalommal odaítélt irodalmi-pedagógusi díját. Sokoldalúságának és teherbírásának ékes bizonyítéka az a 21 könyv és megszámlálhatatlan tanulmány, publikáció, ami kikerült gondos kezei közül. Sugárzik belőle az isteni kegyelem és a pezsgő szellemi élet, ami keveredik gyermeki érzékenységével és bájos lényével. Szorgalma és tehetsége szárnyalásra bírja alkotóerejét, és dolgozik megállíthatatlanul küldetésének beteljesítésén.

Tallián Mariann: A vizuális művészeti ágként is alkalmazott képversek reneszánsza a modern költészet egy izgalmas korszakában, az avantgárd mozgalomban csúcsosodott ki. Nem egy múltban ragadt műfaj ez manapság? 

Dr. Kelemen Erzsébet: A vizuális költemények birodalma valóban ősi műfaj. Az egyszerűbb képversek – így például a piramis, kör, váza, a kehely vagy a kereszt alakúak – már az ókor óta ismeretesek, s a középkorban Indiában és Perzsiában, az európai költészetben pedig a reneszánsz és a barokk idején volt nagy divatjuk. A modern költészetnek az ilyen alkotásai a grafikus-fotografikus képelemek közbeiktatása révén már bonyolultabb ábrák is lehetnek. Ezeket Apollinaire nyomán kalligramnak is nevezzük. A műfaj hagyományai a magyar lírában Janus Pannoniushoz, Balassi Bálinthoz, Szenci Molnár Alberthez vezethetők vissza. A Kilián István által feldolgozott régi magyar képversek ívéhez kapcsolódó, de az ábrázolás- és kifejezésmódjával merőben új távlatokat nyitó 20. század vizuális költészete pedig az avantgárd atyjának, Kassák Lajosnak és az őt követő nemzedékeknek az alkotótevékenysége nyomán indult ígéretes növekedésnek. S hogy a képvers ma is virágzó műfaj, az köszönhető az aktuális avantgárd költőinek, a Magyar Műhely alapító triászának (Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) és a többi alkotónak. Szombathy Bálint, Petőcz András, L. Simon László, Abajkovics Péter, Tót Endre, Fenyvesi Tóth Árpád, Lipcsey Emőke, Sőrés Zsolt, Zalán Tibor, Vass Tibor, Juhász R. József a Felvidéken, Ladik Katalin a Vajdaságban, vagy a nemrég elhunyt Szkárosi Endre, Székely Ákos, Tandori Dezső, Hegedűs Mária, és még sorolhatnám, bővíthetném a vizuális költők sorát: mind-mind jelentős kortárs avantgárd alkotók (is). A vizuális költészet tehát napjainkig, napjainkban is virágzik, és a költészetet megújító, frissítő ereje van.

TM: Mit jelent az, hogy számítógépes versgenerálás? Rettegünk attól, hogy a mesterséges intelligencia elveszi az írók kenyerét, te pedig még tanítod is!

KE: A mesterséges intelligencia sosem fogja tudni átvenni az írók, költők helyét, szerepét, mert mindig mesterséges marad. A számítógépes versgenerálásnál sem mondhatjuk, hogy a gép az alkotó. A programot elindítva valóban úgy tűnik, hogy a számítógépbe táplált szavakból és szintagmákból maga a gép generálja immár a szerzőtől önállóan a művet, a vizuális költemények sorát, a hangverseket vagy akár a lineáris költeményeket. De semmi esetre sem a számítógép írja a verset, hanem az a programozó, a mi esetünkben a költő, aki az algoritmust létrehozta. A művek preformáltságát is ő határozza meg esztétikailag. Ezt az „esztétikai programot” a szavak egymáshoz rendelésének aprólékos, gondos megszerkesztésével lehet biztosítani. Például Papp Tibor a számítógéppel generált műveiben a részleteket úgy állítja össze, hogy költői többlettel rendelkezzenek: kedveli például a két szó egymásba csúsztatásának technikáját, a szófonatot, ezért gyakran alkalmazza ezt az alkotói módszert. Ilyen szófonatok például a „Liliputifárnőink”, a „meleg gesztenyeres”, a „harckocsonyák dübőrdudája” vagy „kora esti ágyúgyazás tengeralattjárókában gépfegyverdesés”, „derékli”, „mellenző”, vagy az egyik kedvencem „a tél megint decembertelen lesz” szófonata. A házikeskeny pedig a házi, az ikes és a keskeny szót rejti magában. A szerzői távollétben tehát ott van a jelenlét: a Disztichon Alfa több mint százötven oldalas programja, vagy a Hinta-palinta lingo modellezési nyelve és forgatókönyve több éves konstruktív alkotómunka eredménye, amelyben a vers-, kép- és hangsorok véget nem érő folyamatát pontosan meg kellett tervezni. A költő tehát a programmal „manipulálta” a médiumot: a számítógép látszólagos önállóságába beleavatkozva szerzői jelenléttel töltötte meg a dinamikus költeményt. A gép tehát csak parancsot teljesít! Debrecenben, a Szent József Gimnáziumban Papp Tibor műveiből egy kortárs avantgárd állandó tárlatot hoztunk létre. Amikor a kiállítóteremben a látogatóknak elindítom a 16 billió disztichont generáló programot, a Disztichon Alfát, ahol a disztichonok élete csupán néhány másodpercig tart, aztán örökre eltűnnek a képernyőről, soha nem jönnek elő, hiszen az egész mű elolvasására, megnézésére több millió évre lenne szükségünk, akkor a látogatók megkérdezik, hogy nem fordulhat-e elő, hogy valaki gyorsan leír vagy lefotóz egy-egy disztichont, és a saját neve alatt jelenteti meg. Senki nem venné észre, hogy plágiumot követett el. A válaszom erre az, hogy de igen, én például rögtön észrevenném, sőt a Papp Tibor költészetét jól ismerő olvasó szintén felismeri, hogy ezek a művek mind-mind jellegzetesen a Papp Tibor-i szókincsből építkeznek.

TM: Sokat jársz a hivatalos tanórákon kívül alternatív irodalomórákat is tartani, és előszeretettel játszol a hallgatókkal, készítetek kép- illetve óraverseket. Mi ennek a műfajnak a tanítható, és mi a szellemi, alkotó része?

KE: A rendhagyó irodalomóráimra elméleti-gyakorlati feladatlapokat is viszek, amelyekkel észrevétlen bevezetem a tanulókat az experimentális költészeti kategóriákba. S az óra végére alkotó diákokká válnak: elkészítik az első vizuális költeményüket. A vizuális költészeti művek legtöbb műfaja vonzó terület a tanulók számára. Ilyen egytanórás alkalommal például a logo-mandala, gyorsan elsajátítható, és kedvelik is ezt a műfajt.

TM: Mit jelent az, hogy logo-mandala? 

KE: A görög logosz és a szanszkrit mandala szavak összevonásával Francis Edeline belga költő nevezte el a térbeli versek e különös csoportját logo-mandalának. A műfaj magyarországi meghonosítója Papp Tibor volt. Az ő logo-mandaláinak legfőbb jellegzetessége, hogy kör vagy négyzet alakúak, középpontjuk van, szimmetrikusak, olvasatuk a tengelyek mentén megfordíthatók, szavaik pedig néha visszafelé is olvashatók. Én is szívesen művelem ezt a műfajt.

TM: Hogyan értékelik a fiatalok ezeket az alkotásokat, és volt-e már olyan eset, ahol a növendék folytatta ezirányú tevékenységét? 

KE: Minden tanévben felhívást teszek közzé vizuális költemények alkotására: a tanulók örömmel élnek ezzel a lehetőséggel. Ez a diákok elméleti felkészítését is jelenti: előbb meg kell ismertetni velük a vizuális költészet (azon belül az adott műfaj) jellegzetességeit. A megszületett tanulói munkák tehát a vizuális költészet műfaji sajátosságainak megértését is prezentálják. Egyébként a diákjaimat felkészítem a kulturális öntevékenységekre is. Például részvételt biztosítok számukra kiírt cikkpályázatokon, vers- és prózaíró versenyeken, valamint folyóiratokban a műveik megjelentetését segítem. A Hajdúböszörményi Írótáborba is mindig felkészítem az alkotódiákokat, elküldöm a legjobbakat. S az intézményünkben kiállítást is szervezek a vizuális költészeti munkájukból.

TM: Alkotói világodhoz elsősorban a képversek, a vizuális költészet köthető, de széles a paletta. Költőként több hagyományos köteted van, illetve regények, novellák, tárcák és még dráma is született a tolladból az évtizedek alatt. Tanári hivatásod és a kutatás mellett, mikor van időd írni? Mesélj kicsit a hétköznapjaidról!  

KE: Mikor az időre vonatkozó kérdések elhangzanak, én is elcsodálkozom és elgondolkodom azon, hogy mikor is van időm írni? Nincs időm, és szeretném, ha több lenne, mert sok téma, műterv feszül bennem, de ebben a folyamatban mégiscsak azt veszem észre, hogy no lám, ismét összeállt egy kötetre való anyag. Szeretem az estéket, az éjszakákat, akkor nagyon hatékonyan tudok alkotni, de nappal is – ha csak fél órám van – ki tudok szakadni a mindennapokból, és akár egy tudományos munkában is gyorsan haladok előre. Valójában az alkotás természetes folyamatként, az élet részeként van benne a mindennapjaimban. Hiszen egy lírai költemény, akár az egysorosok, a haikuk, illetve a rövid soros formába tördelt költemények szinte spontán, észrevétlen szakadnak ki az emberből, a villamoson, buszon, tanítási órák közötti szünetben. Egy képvers megszületése pedig rendkívül pezsdítő, felüdítő és gyönyörködtető folyamat. Kikapcsolódás, feltöltődés számomra. Szeretem a műfaji változatosságot. Mindegyik más-más élményt ad. Például az életérzés sűrítése, rövid, költői-esztétikai üzenetként való megkomponálása nagy összeszedettséget, tudatosságot kíván. A tömörítés képességét. S felfrissít, megújít. Mikor hosszú heteken, hónapokon keresztül főleg csak szakirodalommal foglalkoztam, tanulmányokat és monográfiát írtam, s emellett csak egy-két vers megalkotására maradt időm, akkor egyfajta alkotói éhség tört ki rajtam. S ettől a belső kényszertől hajtva félretettem a kutatómunkát, a tanulmányokat, s megírtam egy naplóregényt. Viszont kétségtelen, hogy eredetileg ez regényterv volt, és az időhiány formálta át naplószerű feljegyzésekké, nevezetesen a Batthyány születésének 200. évfordulójára írt művemet. Mégis sikeres lett: elnyertem vele a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnöki Díját. Sőt, itt megjegyzem, Batthyány Lajos sohasem írt naplót. Ezt az űrt próbáltam kompenzálni azzal, hogy utólag megírtam helyette. Olyan jól sikerült, hogy forgatták, olvasták a kötetet, és szenzációként élték meg, hogy előkerült az első felelős kormányunk miniszterelnökének a naplója, s két egyetemen is történészprofesszorok akartak kutatni az eredeti Batthyány-napló után. Ekkor kötelességemnek éreztem, hogy jelezzem: az én művem az egész. Az egyik professzor hálálkodott is a titok feltárásáért, mert így több hónapos kutatómunkától mentettem meg őket. De sajnos minden az idő függvénye. Sokszor azért választom a rövidebb formát, a verset, novellát vagy képverset, mert fizikálisan nem marad idő egy dráma, egy monodráma vagy egy nagyregény megírására.

TM: Tisztelendő asszonyként – hiszen férjed Zolcsák Miklós a Görögkatolikus Hajdúdorogi Főegyházmegye hajdúsámsoni parókusa – mit jelent a hit mély megélése, napi gyakorlása a számodra? Hogyan hat ez a világlátásodra? 

KE: A hit mély megélése, napi gyakorlása az Istennel való kapcsolatot jelenti számomra. Az életem értelmét, a földi küldetésem betöltését. Szeretetből megteremtettünk, és azáltal, hogy a Mindenhatótól életet kaptunk, küldetést is kaptunk. Mindannyian. A szeretetben való kiteljesedés küldetésének kötelezettségét. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mélyen vallásos, katolikus családba születtem, és elit egyházi iskolában érettségizhettem. A hitemet pedig csak edzette a kommunista ideológiának gyereklelket is megpróbáló vallásüldöző tevékenysége. Később a teológiát is elvégeztem. S mindig voltak, vannak példaképek, szentek, akik segítettek, segítenek az utamon. Például nagyon nagy tisztelője vagyok Szent II. János Pál pápának. Az Itt ragadt lélek regényemben emléket is állítok neki. De gyermekkoromban is voltak iránytűk: tízéves kislányként Prohászka Ottokár és Tóth Tihamér könyveit olvastam, és – mivel a kommunizmus idején nehezebb volt vallásos könyvekhez jutni – az Új Ember apróhirdetéseiből böngésztem ki és rendeltem meg apró gyermekként a szentek életét bemutató köteteket. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy vasárnapi, ünnepnapi szentmisét elhagyjak. S a munkahelyemről az első utam mindig a Szent Anna-székesegyházba vezet. Az egész gondolat- és érzésvilágomat, világszemléletemet áthatja az Istenhez ragaszkodás misztikus ereje, élménye.

TM: Szeretsz elmélyülni más alkotók életművében. Többek között Papp Tibor-, L. Simon László-monográfiák, -tanulmányok szerzője vagy, Petőfi Sándor és számtalan nagy írónk a fókuszodba került. Tanári vagy kutatói attitűd késztet ilyen irányba? 

KE: A kutatás mindig hozzátartozott az alkotói attitűdömhöz. Hiszen a történelmi regényeim, drámáim és az esszéisztikus, epikolírikus Batthyány-naplójegyzeteim megírásához is alaposan tájékozódnom kellett. De kutatómunkát kellett végeznem a musica sacra és a hitoktatás kapcsolatáról szóló kötetemhez is, valamint az etikatankönyvem összeállításához. S itt már valóban a tanári attitűd is jelen van. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója voltam. A disszertációmat Papp Tibor vizuális költészetéből írtam. Kutatási területem a kortárs irodalom, az avantgárd, az experimentális költészeti tevékenységek, a vizuális költészet lett. A témaválasztást meghatározta az is, hogy alkotó vagyok: vizuális költészeti műveim is vannak, tehát hozzáértőbben tudtam megközelíteni ezeket az alkotásokat. A szakirodalom területén tapasztalható űrt, a hiányosságokat pedig az írásaimmal, kutatásaimmal én is igyekeztem, igyekszem pótolni. 2014-ben mesterpedagógusi fokozatot kaptam, majd 2015 januárjában kutatóaspiráns lettem, és bekapcsolódhattam az ELTE által vezetett kutatócsoport szakmai munkájába, a kutatótanár-profil kidolgozására irányuló pilotprojektbe. Majd minősített kutatótanár lettem. A franciaországi Université Paris 8 kutatócsoportjának is tagja vagyok. Philippe Bootz professzorral éppen egy kétnyelvű (francia–magyar) Papp Tibor-monográfiát zártunk le. Kutatótanári attitűdöm egyik jellemzője, hogyha szakirodalmi hiányt tapasztalok, akkor igyekszem azt pótolni. A disszertációm mellett az L. Simon László életművét feltáró monográfiám is hiányt pótol: az experimentális költészeti kategóriákkal, a vizuális költészet műfajaival, műfajvariánsaival ismerteti meg az olvasót.

TM: Klebelsberg Kuno nálad visszatérő hivatkozási alap. Keresztényként, gondolkodóként és kultúrával foglalkozó emberként is közel áll hozzád. Mit gondolsz, mi tartozott a 20. század eleji művelődéspolitikus legnagyobb erényei közé?

KE: A Klebelsberg Kuno iránti tisztelet a műveimben is jelen van. Utalhatok itt a Napkelet. Hommage à Dohnányi Ernő, Klebelsberg Kuno, Tormay Cécile című képversemre, amelynek szövegétzongoraformába tördeltem. Idézhetek is a kötetemből: „koncertterem tóparti füzesek zizzenő kalász a megérlelt alkonyban tenyérnyi föld nyitánya” – fut a szöveg a felnyitott hangszer lapján. A Dohnányi-zenemű billentyűje után Klebelsberg Kuno írásának, majd Tormay Cécile kötetének címe következik. Így ölelkezik egybe a három életmű, a közös akarat. Mint ahogy a képversben egy másik helyen megfogalmazom: „szeretni és küzdeni búzamezőkkel sivatagi csendben a zene a szó fegyverével”. Az új Papp Tibor-monográfiában, a történeti-kulturális közegről szólva szintén kiemelem Klebelsberg alakját. Jelzem, hogy a belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter a fejlődés elsődleges mozgatórugójának, a felemelkedés fontos eszközének a kultúrát tartotta, és a Trianon utáni megrázkódtatásból, a társadalmi széttöredezettségből a kultúrpolitikai intézkedéseivel, reformokkal igyekezett is felrázni az országot, erőt és hitet adva az egész nemzeti közösségnek. De e példák ellenére mégis azt mondhatom: L. Simon Lászlónak köszönhetem, hogy a figyelmem egyre jobban Klebelsberg kultúrpolitikája felé fordult. A kulturális és kollektív emlékezet megóvásában, a kultuszminiszter méltó helyre való visszakerülésében, rehabilitációjában ugyanis nagy érdeme van L. Simon Lászlónak: beszédeiben gyakran hivatkozik Klebelsbergre, és alakját példaként állítja elénk írásaiban. Ő valóban Klebelsberg Kuno és Kornis Gyula nyomdokán halad. Esszéiben feltárja azt az óriási munkát, amellyel egy évtized alatt a kultuszminiszter több eredményt mutatott fel, mint amennyit előtte vagy utána bárkinek is sikerült volna: évszázadokra meghatározó kultúrpolitikai konstrukciót hozott létre. S ez a rendszer mindmáig kiállta az idők próbáját – mondja róla L. Simon László. S hogy mi Klebelsberg legnagyobb erénye? Az erkölcsi erők törvényének erősítése. Klebelsberg a székesfehérvári cisztercita főgimnáziumban tanult, és az ottani nevelésről úgy vallott, hogy a tanáraik megtanították őket erősen akarni, nyomatékosan cselekedni, a hazát szeretni, az Istent félni. És ezek az erkölcsi erők benne meg is maradtak, hatékonyan továbbéltek, és ezt próbálta az utókornak, nekünk is továbbörökíteni. Ezek az erkölcsi erők segítik, segíthetik a magyar kultúra helyzetének megerősítését is, a közös szellemiséget és értékfelfogást, valamint erősítik az egyén, így az ifjaink nemzeti kultúrközösséghez való tartozásának tudatát.

TM: Az utóbbi évek sikerszériája, a József Attila-díjtól a Tokaji Hordó díjon át az Artisjus-díjig, alkotói és tanári-kutatói dicsőséget hozott a számodra. Mit jelentenek neked a díjak, és a közelgő kerek évfordulós születésnapod alkalmából kérdezem: mi hiányzik még a palettáról?

KE: Susan Sontag mondta, hogy a díjak adományozása nem más, mint egy közösnek ítélt érték megerősítése. Minden díj ebben erősített meg engem is: bízom benne, hogy értéket adok át, s tudom, értéket kell képviselnem. Hiszen minden embernek a világba való beleszületése küldetést jelent. Ezt az isteni küldetést vallom és igyekszem én is teljesíteni. Tehát nem hiányról, hanem kötelességről szólnék. Hiszen egy díj és a díjazottak történetéhez való kapcsolódás alkotói felelősséget és alázatot is követel a díjazottól. Azt, hogy méltó maradhasson az elismeréshez. Ezért is lett még az alkotópályám kezdetén, a második verseskötetemnek Sarutlanul a címe, mert lényegesnek tartom az alkotói alázatot. Valamint az elhivatottságot és küldetéstudatot. Azt a küldetéstudattá nőtt elhatározottságot, hogy az ember képes és tud lelkeket formálni a művészete által. A sarutlanság ars poeticája mellett a műveimmel a magyarságtudatot, a közösségi, nemzeti identitást is igyekszem erősíteni, és az alázat erénye mellett a keresztény erkölcsi értékrend fontosságát vallom. A születésnapi évfordulókat pedig hálaként élem át. Köszönettel a Jóistennek.