Megy itt a rinya, kérem, hogy a gonosz algoritmus így, a gonosz algoritmus úgy, meg hogy mindenki bezárult a buborékjába, és jaj, mi lesz az amúgy is csemer velágból, ha az emberek csak a kicsike bubijukban anyaméhi-pozícióznak mostantól mindörökké etc. etc.

Hát kérem, én szeretem az algoritmust, az vesse rám az első követ, aki sosem volt még (az) algóré. Az algoritmus az én kedvencem, őtet szeretni nekem van indíttatásom, s elképzelésem szerint algóék ritmikája énszámomra lenni tetszetős. Ugyanis ha nem volna, ha nem adott volna módot nekem az élet, hogy gondos tervezéssel és algoritmus-befolyásolással jó irányba tereljem a kis mocskot, már rég megbolondultam volna a közösségi média poklába vezető, kíváncsisággal kikövezett utat járva. Mert ami mocsok, szenny, ostobaság, düh, gőg, frusztrációból táplálkozó vadság, állatság és a helyesírási hibák végtelen szavannái feltárul(na) egyébként előttem, az a háromszor ennyi lelkierővel felvértezett pasasokat is simán az öngyilkolás hímtelen mezejére kergetné, hát még az én tépetthúr- és bomlottcimbalom-szerű csecsebecse lelkecskémet.

De így béke van, tücsökcirp és dongódongésön, bárányfelhing, normál klíma, lágy szellő és szinte végtelen bódottá.

(Persze felmerülhet a kérdés – minden álszent pofában –, hogy egyáltalán mit keresek én, mit keresünk mi a közösségi médiában, na de hát erre csak azt tudom mondani, mint minden álszentnek, azaz: apage hüpokritész!, köznapibb latingöröggel – menjél csak szépen vissza a te bubidba [és budidba], és lájkolgassál csendben, mert mindketten tudjuk, hogy te is naphosszat azt csinálod, sőt te napobb hosszat, vagyis naphosszabbat, mint én.)

Mert nézzük csak meg, hogyan értem el ezt a tökélyt, hogyan folyásoltam be ezt az ostoba kis ritmust, az algói ritmustot!

Mikor már okádtam a sok nagyképű irodalmár-poszttól, a sok bőcsködő sikerdokutól és a habzó politikai aktivisták habzó politikai aktivitásától, elkezdtem mém-, karikaturha-, képregény-, szépnő- és egyéb oldalakat követni, lájkolászni. Persze okosan.

A hülye algoritmus pedig úgy ment lépre, hogy öröm volt nézni.

Másnaptól már csak ilyen oldalakat adott fel nekem a szisztéma, én azokat is lájkoltam, követni kezdtem, mifene, és mindenki boldog volt: mind én, mind pedig algóka vihogva kuncogtunk a markunkba, hogy milyen szépen kitoltunk a másikkal.

Persze óvatos voltam, nehogy gyanút fogjon – ennél a mesterséges intelligenciánál igazán nem tudhassa az ember, mikor kap észbe, és teszi egy éjjel a torkomra a kést virtuálba’, de igazi vért véreztetve. Szóval eltartott pár hétig, amíg minden retek közösségimédia-platformon beállítottam magamnak a világot. Itt-ott még nevet is kellett változtatnom, olyan oldalakat követtem be (és olyanokat flexeltnekem utána az algó, fájdalmaim csillapítására), de megérte. Most már csak arra kell vigyáznom, ne álljon senki mögöttem a buszon vagy jöjjön be munkaidőben a hátam mögött, miközben éppen azt nézem meg szakértő érdeklődéssel, amint már eleve hiányos öltözetű hölgyek éppen leveszik a… és behelyeznek egy… de mit is beszélek, szóval amint vicces karikatúrákat böngészek naphosszat.

Meg kell mondjam, hogy olyan jól sikerült ez a kisded trükimüki (komolyabb népeknek: trükkermükker), hogy ha néha történik valami érdekesebb közéleti izé, amelynek vonatkozásában elolvasnám egyik-másik korábban általam kedvelt véleményvezért, amint az őt ért gyalázkodó kommentekre próbál méltósággal válaszolni, és a mamája becsületét megvédelmezni, nos, akkor hosszan kell keresgélnem, mert biza az én jó kis algoritmusom ezzel cseppet sem kényeztet engem. De inkább így, mint amúgy!