Ha érezhet ember kulturális túltöltöttséget, akkor azt hiszem, azt érzem. Két teljes hét írók, zenészek, előadók között tud egyfajta csömört okozni. A kicsit sem unalmas júniusi forgatagban, amikor nem csupán egy-két napig tart a „hajtás”, jobban hiányzik a falusi csönd, mint meg tudnám fogalmazni. Megérkezve a csöndbe, a lélek elkezd konzerválni. Feldolgoz, szelektál, emlékeket raktároz el vagy töröl.

Csodálatosabbnál csodálatosabb előadásokon vettem részt az elmúlt időszakban, jó közönséggel találkoztam, új embereket ismertem meg, régi ismerősökkel idéztem múltat. A két hét lezárása a 95. Ünnepi Könyvhét volt. A Könyvhét minden magyar írót érint így vagy úgy. Azokat is, akik a közelébe sem mennek, mert pl. nem szeretik a tömeget. Ők kívülről szemlélődnek, a híreket a közösségi médiából vagy a barátok elmondásából ismerik meg.

Számomra továbbra is a nagy találkozásokra való lehetőséget jelentette idén is. Kárpátaljai, felvidéki, székelyföldi barátokkal, ismerősökkel együtt tölteni az időt mindig értékes. És keserű is volt egy kicsit a találkozás, hiszen több határon túli kiadónak már nincs anyagi lehetősége, hogy saját standja legyen a Könyvhéten. Nagy beszélgetések, koccintások, közös szurkolás a magyar csapatnak, gólöröm – és szomorúság, mert az első focimeccset elveszítettük az Eb-n… lehetne sorolni a végtelenségig.

A csönd megérkezett hozzám. Meg sem várta, hogy elinduljak Budapestről Szanda felé. Ültem a forgatagban, régi diákjaimmal, íróbarátokkal beszélgettünk, a háttérből emberzaj, muzsika szólt, és a lelkem lecsendesedve elkezdte szemezgetni az elmúlt időszakot. Ránéztem a fiatalokra, akik az elmúlt tizenvalahány évben fiatal srácokból férfivá korosodtak, lányokra, akik nővé váltak, pályakezdőből többkötetes szerzővé, és rám telepedett a béke. Néztem a kígyózó sorokat a divatos szerzőknél, az egyedül üldögélő szerzőket az asztaloknál, és elcsendesedett bennem a kavargó, nyüzsgő, csodálatos világ. Előtte, persze, jajongtunk, hogy kevés a vásárló, mit olvasnak, mit szeretnek, másra van szükség, s efféle írói nyavalygások. De ebben a megtalált, megkapott csöndben, megérkezett hozzám a gondolat: minden rendben van. Mindenki azt írja, ami rá van bízva. Mindenki úgy ír, ahogyan a képességei engedik. Mindenki addig, amíg az ideje szabva van. Nem tudjuk, mennyi ez az idő, és nagy dolog, hatalmas dolog, hogy 95 éven keresztül életben marad egy rendezvény, ennek értéke van, tétje, súlya. Fogadni kell az újakat, elengedni azokat, akik már nincsenek velünk. Ezzel a csönddel indulok tovább, és végtelenül hálás vagyok, hogy újra részese lehettem a nagy találkozásoknak.

Lőrincz P. Gabriella

A fotókat Bene Zoltán készítette.