A Belső térkép címmel bemutatott előadói estre készülünk. Az interaktív író-olvasó találkozót – lásd Médiahekk című írásomat, miért érdekes ez – a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából állítottuk össze, e témában írt írásaink alapján.

Gardróbunkban keresgélve válogatjuk a fellépőruháinkat. Összeöltözünk. Piros ing, fehér blúz, zöld nadrág. Nagyon tetszetős látvány, sosem gondoltam még arra, milyen szép ez a színösszeállítás. A színek jelentése is szép. A zöld a szabadság, a remény, a fehér a tisztaság és ártatlanság, a piros az erő, a harc jelképe. Minden jó tulajdonság egyben van egy erős hazához. 1848-ban nagy jelentősége lett ezeknek a színeknek, és ebben a sávos felbontásban a forradalom napjaiban vált nemzeti jelképünkké. A 19. század első felében a reformkor emelkedett hangulatához hozzátartozott az öntudatos nemzetiségi jelképek, a zászlók használata. Minden nemzetiséghez tartozott egy zászló a korszakokon átívelő címerek színei alapján összeállítva, hitük és hovatartozásuk szerint. A piros-fehér-zöld trikolórja a magyar függetlenedési harcok, a ’48-as forradalom és szabadságharc idején váltak döntő fontosságúvá.

Június elején, a Trianonra emlékezve, nem sokkal a magyar zászló és címer napja után, felbolydult az ország, izgatott hangulatban telnek a választás napjai. A tömegeket megmozgató Békemeneten és több tízezer embert felvonultató tüntetéseken, felvonulásokon lobognak a zászlók. Van, ahol kék, uniós zászlókat lengetnek, van, ahol a turulmadár szerepel zöld alapon, a hajdani kuruc zászlókra emlékeztetve. De ahol a piros-fehér-zöld színű zászlók lengenek ezrével, ott megdobban a szívem.

A Békemeneten még a felvonulók ruházata is megrajzolja a nemzeti színeket, a távlati drónfelvételeken a hullámzó zászlók alatt a tömeg piros és zöld felsői mosódnak össze. Egy másik nagy tüntetésen pedig a fehér dominál, a frissen verbuvált párt szlogenje szerint a tiszta, új kezdetre utalva ezzel. „Gyönyörű az elszánt nép is”, idézem Jókai Annát. Jó érzés egyben látni ekkora tömegeket megmozgató békés gyűléseket, ahol bármire is voksolnak a jelenlévők, a jobbítás szándékával teszik tiszteletüket, gyakran öltözékükkel is felkészülve a „fellépésre”.

A hangos semmitmondók és a halkszavú hazudozók fajsúlyos jelenléte sokszor elvette a kedvem a nemzeti jelképeink használatától. De nem fordult elő, hogy ne viseljek kokárdát március 15-én. Az erkélyünk falán, amíg még volt erkélyünk, sokáig kint volt a zászló, sosem vettük le. Büszkék voltunk rá, hogy ott lengedezik. Zsinóros kosztümöm is van, igaz nem hordom, rosszakarók rosszindulatú áskálódásaitól próbálom menteni magam. A kokárdát sem hordják sokan, hasonló okokból, vannak nézetek, amelyek szerint ezek a jelképek egy nacionalista világot idéznek meg. Nehéz értelmezni ezt, dehát tudjuk, sokszínű a világ.

Én azonban ennek a trikolórnak a rajongója lettem. Nézem magam a tükörben, jól állnak ezek a színek, jól áll nekem a nemzettudat, szeretem a hazámat. Nem a politikusokat, nem a döntéshozókat, hanem a földet, a vizet, a hegyeket, a városokat, kis falvakat és a közös emlékezetet, ami még a határvonalat is átlépi. Hiszek abban, hogy nem hiábavaló a létünk.

El is bandukoltam az egyik kampányeseményre, kíváncsiságból.

Jó volt látni a zászlók sokaságát, és jó volt ott lenni a tömegben, nem a pártok miatt, hanem mert jó átérezni a magyarságot, a céltudatot, a könnyes tekinteteket, a lelkes fiatalokat, az éneklő embereket. Az esemény vége felé megszólított egy hölgy, és megkérdezte tőlem, kérem-e a zászlóját? Két méter magas, másfél méter széles lobogó. Első gondolatom az volt, hová teszem majd? A nappaliba, vagy a bejárathoz, hogy mindenki lássa, magyar vagyok? Dehát itt élek, az vagyok, nem kell ahhoz zászló. Határozottan rávágtam, nem. Nem kérem. Csúnyán nézett rám. Pedig ha tudná, hogy éjjel-nappal azon munkálkodom, hogy anyanyelvünket megőrizzem olyan szépnek, mint amilyen gazdaggá tettük mi magunk! Szerintem az a magyar, aki énekel, szaval a nyelvünkön.

Nem baj, add tovább, mondta és a kezembe nyomta. Zavartan álldogáltam, majd felemeltem, és meglobogtattam. Jó magasra emeltem, hogy kipróbáljam, milyen érzés belekiabálni a világba, hogy magyar vagyok! Énekeltünk közösen, és a sokaságban úgy éreztem, jó itt állni ezen a járdaszélen, bármilyen mocskosnak is látom máskor.

A zászlót továbbadtam egy fiatalembernek, és elrévedtem pár pillanatra a téren összegyűlt fiatalokat látva. Szinte mind külföldről álmodozik. Angolul beszélnek, angolul tanulnak. És bármilyen lelkesen lengették a zászlaikat, énekeltek és szavaltak, arra gondoltam, vajon lesz még magyar szó, lesz még magyar zászló ezer év múlva?

Az előadáson, ahol a fehér, piros és zöld ruháinkban léptünk fel, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából arról beszélgettünk, hogy a szívben él egy belső térkép, ami minden magyar földrajzi útmutatója. Párás tekintetek és mély csöndek, sóhajok kísérték az estet. Hinni tudtam.

Hinni abban, hogy még az unokám is tud majd énekelni, szavalni magyarul, és talán feltűzi március 15-én a kokárdát.

Tallián Mariann