Ad notam Csík zenekar: Az édesen játszó prímás

 Kéremszépen, én itt az elmúlt hetekben nem keveset rinyáltam. Mentségemre szolgáljon, hogy nekemtényleg fáj. És bár rühellem a könnyeket meg a sírást (nem könnyű velem, tudom), egy esetben kivételt teszek: ez pedig a testi fájdalom. Olyankor lehet. Nekem nem megy (jó na, néha sikerül), de egyébként nem zavar, ha bőgnek körülöttem meglett férfiak, fájdogálván. (Fájdo-galván – ha már fizioterápia.)

De bocsássa meg nekem a világ, pro primo, hogy szeretem a cigánymuzsikát (nem, és Lagzi Lajost sem, aki ezt dünnyögi), pro secundo, a fáradtság miatt rinyáló férfiakat egyszerűen nem bírom elviselni.

Mert mit látok igen gyakran ebben az elpuhult, ronda korban? Jön egy nagydarab csávó, láthatóan mindjárt kicsattan az egészségtől (meg a zsírtól), én pedig megkérdezem, ahogy illik egy kultúrember részéről, hogy mi van veled, faszikám, mire ő pipiskedve, kényeskedve, nyafogva, vinnyogva panaszkodni kezd, hogy aszongya: jaj, olyan fáradt vagyok, jaj, nagyon rám férne a pihenés, jaaaj, el kell mennem külfődbe, s egy hétig csak aludnom muszáj leszen, mert nem bírom tovább, jaaaaaj, mindjárt meghalok, olyan fáradt vagyok, iszom is egy kávét, akkor jó lesz, és tán elviselem ezt a szörnyű nagy fáradtságot! Jaj, jaj, jaj.

Namármost eltekintve attól, hogy a kávé semennyire nem segít a fáradtságon, te hülyegyerek, csak hiszi róla az egyszeri fáradt nyafogás, hogy mégis (max az íze miatt isszuk, meg mert forró, és lehet vele cigizni, mármint vele elég nehezen, de mellette igen!), el kell mondani, hogy ilyen nincs. Nincs, kérem szépen. Fáradtak lehetnek a kisbabák és a nők, ha olyan kedvük van, vagy éppen ha nincs kedvük, ugye. De a férfi, az nem. Come on, guys! Egy férfi lehet halálosan kimerült, ha egész nap csatázott vagy műtött, esetleg regényt írt, khm, de annyira, hogy nem is rinnyant egyet sem, csak elájul; a férfi lehet konkrétan a halálán, ha teszem azt, éppen (és konkrétan) a halálán van, ha három napja iszik vagy szeretkezik, ha megvédte a Thermopülai-szorost, ha átúszta a Csendes-óceánt, és akkor tényleg nem nyaffint, hanem szépen és kulturált csöndben meghal – na de ez a langyos nyafogás, ha nyifnyif, fáradtka vagyok, meg nyafnyaf, kávé kell, meg nyöfnyöf, pihennem kell (pi-hen-nem, mintha nem azt csinálnád egész nap, te rongy!), illetve nyefnyef, kávéka kell a pocikámba, hogy feléledjekecske tőle, hát ettől a belem kifordul, komolyan.

Ennél már csak az gázabb, amikor a hozzátartozók, különösen szerelmek, nejek, szeretők, feleségek, rajongó barátok ájuldoznak a mester nagyszent fáradtságáról, miszerint nagyon ki van fáradva (ezért a germanizmusért nyelvtangolyót minden nyavalyás főbe, de rögtön!), suttogni kell, de áhítattal ám, mert szegény csávó pihen, illetve csak pihennie kellene, de nem tud, mert olyan fáradt (itt kicsit összekuszálódnak a szálak, na de ki várja el attól, aki egy férfi „fáradtságától” oktolonos üvegcséért kapkod nagy empátiájában, hogy legyen neki józan és kuszá[la]tlan esze?! Hát én nem…), és hogy ilyen fáradt, meg hogy nagyon fáradt, és ki is van fáradva a szentem. Minden ilyen női hölgyre emlékszem az elmúlt negyven évből, túl élesen is, az a baj.

Ide figyeljetek, nyavalyások!

Ha álmosak vagytok, aludjatok. Ha kimerültetek, ájuljatok el. Ha meghaltatok, maradjatok úgy. Ha aludnátok, dögöljetek le a kemencepadkára, s szunyjatok tíz percet. Ha ízlik, igyatok kávét, és szívjatok melléje jóféle dohányt. Ha külföldre mennétek, menjetek jókedvvel, bőséggel.

De ne ájuldozzatok nekem szemremegtetve, ne játsszátok az agyatokat, ne sejtessetek valami nagy metafizikai gondtereht, ami a fáradtságot okozmányozza, ne vinnyogjatok, ne sajnáltassátok magatokat, ne jajveszékeljetek, ne legyetek már „fáradtak”! Ne kelljen külföldre mennetek, hogy úgymond „kipihenjétek” magatokat. Ne rinyáljatok már! Annyira röhejes, annyira méltatlan, annyira férfiatlan.