A fényképen az 1920-ban született kis Leslie Kunsagi látható, alighanem egy széken állva, szülei társaságában. Négy-öt éves lehet, legfeljebb hat, tehát bátran kijelenthetjük, hogy a fotó éppen százéves. Félelmetes, hogy egy ember élete, ingósága, egész sorsa milyen nyomtalanul elenyészhet száz év alatt. Miszter Kunsagi esetében mindössze annyi tudható, hogy hetvenkilenc évesen, 1999 végén hunyt el a floridai Sarasotában, s vélhetőleg ott is temették el.

Amikor ez a családi kép készült, a fiúcskát még Lacinak szólították, és ékezetek díszítették a nevét. Kunsági László az anyai nagyapám volt, két oldalán pedig a dédszüleim ülnek. Nem tudom, hogy hívták őket, hol születtek és mikor, nem tudom, hogyan haltak meg (talán a második világháborúban pusztultak el), fogalmam sincs, mi volt a foglalkozásuk – és már nem is fogom megtudni soha, hiszen nagyapám egyke volt, és huszonöt éve halott, nagyanyám egyke volt, és negyven éve elhunyt, anyám egyke volt, és harminc éve nincs az élők sorában. A felvétel hátoldalán kék tintával nyomott, évszázad múltán is kristálytiszta cégjelzés tanúsítja, hogy Németh Rózsi szalonjában készült Budapesten, a nyolcadik kerületi Rigó utca 4-ben. Az alsó sorban, kis betűkkel még az áll: József utca sarok. Vagyis ők hárman néhány lépésnyire fotózkodtak attól az épülettől, ahol később az állami nyelvvizsgaközpont működött, s ahol 1988-ban angol középfokúztam.

Nyelvvizsgám napján persze fogalmam sem volt arról, hogy hatvannégy évvel korábban dédszüleim és nagyapám ugyanazon a járdán sétáltak – a kis Laci pedig úgy bámult a kamerába, karba font kézzel és kevélyen, hogy semmit sem sejtett a rá váró fordulatokról. Felcseperedett valahol Magyarországon, mérnök lett (nem tudom, mely szakmában), megismerkedett nagyanyámmal (nem tudom, mikor és hol), túlélte a világháborút (halvány gőzöm sincs, volt-e katona, s milyen kalandokon ment keresztül). Aztán 1956 novemberében, amikor a forradalom zűrzavarában még nyitva volt a határ, harminchat évesen a nagyapám gondolt egyet, táskájába rakta ezt a családi fotót, Budapesten vonatra szállt, és távozott Ausztriába. Aprócska szépséghiba, hogy elfelejtette magával vinni a feleségét, azaz nagyanyámat, valamint akkor tízéves kislányát, azaz anyámat – még csak el sem búcsúzott tőlük. Ezért nőttem fel úgy, hogy nagyapám tabunak számított, Orwell 1984-e mintájára Nem Személynek minősült, tehát eszembe sem jutott életrajzi kérdéseket feltenni róla.

A nyolcvanas évek elején, egy hétköznap délután megcsörrent a fekete bakelittelefon pesti lakásunk nappalijában. A vonal túlsó végén nagyapám beszélt: közölte anyámmal, hogy amerikai állampolgárként a nagykörúti Royal szállóban tartózkodik, s vár minket. A szálloda halljában a portás elmondta, hogy várnunk kell, mert „Miszter Kunsaginak éppen vendége van” – és csakugyan, negyedóra elteltével lejött a lépcsőn egy feltűnően sminkelt nő, mi pedig felmehettünk. (Érdekes lenne célirányosan kutatni a Kádár-rendszerben működött szállodai prostituáltak irattári anyagait: számottevő részük beszervezett ügynök lehetett, konkrét megfigyelési-adatszerzési feladatokkal ellátva. A belügyi tartótisztek aligha hagyták kihasználatlanul ezt a könnyű lehetőséget a Nyugatról érkező férfiak ellenőrzésére, kompromittálására, esetleges megzsarolására.) A Royal éttermében folytatott rövid beszélgetésünk során kiderült, hogy nagyapám 1956-tól előbb Ausztriában élt, majd kivándorolt Ausztráliába, s végül (nem tudom, mikor) Amerikában telepedett le. Azt állította, többször újranősült, de minden alkalommal elvált, és – igaz vagy sem – anyámon kívül nem volt gyermeke.

A fénykép 2000 tavaszán került hozzám: egy amerikai nő küldte Sarasotából, légpárnás borítékban. Kísérőlevelében tudatta, hogy ő Miszter Kunsagi szomszédja, és Leslie meghalt. Mellékelte a halotti bizonyítványt, amelyből kiderült, hogy a halál oka prosztatarák volt. Szintén mellékelte nagyapám módosított végrendeletének másolatát, amelyből megtudtam, hogy mindent ő, a szomszéd nő örökölt – és a végrendeletet ügyvédként a férje ellenjegyezte… Nagyapám ingóságai között találta ezt a családi ereklyét, és nem a kukába dobta, hanem postára adta Budapestre. Egy élet, egy sors: száz év, a kis Kunsági Laci évszázada. Lehullt az ő nevéről is az ékezet, ahogy Márai Sándor írja Halotti beszéd című versében.

Zsille Gábor