Vajon kinek az édesanyja lehet? Kit hordott a méhében, kit szoptatott, kiért kopott meg bőre hamvassága, ki lesz vele akkor, amikor utolsót sóhajt? Szűz Mária, Jézus anyja, az anyák anyja, segíts neki, simítsd ki homlokán a ráncokat, és segíts, hogy megtelhessek szeretettel! Ma éjjel a saját édesanyámra gondolok, mégis azt a fehér hajú, aprócska kínai asszonyt látom. Ha itt lenne, felolvasnám neki Pál apostol Korinthusiakhoz írt első levelét, és elidőznék kicsit annál a résznél, amelyik a szeretetről szól.

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1 Kor. 13:1)

Imádkoztam az éjjel, nem tudtam aludni. Máriát láttam, amint szült. Véres lett a felmosóvíz, ahogy az asszonyok takarítottak. A síró Jézust József karjába tették, ringatta, aztán beolvadtak egy másik univerzumba. Jézus hallgat, amikor megkérdezem, ő miért nem kínai anyát választott, mint az az ismeretlen, akinek az anyjával tegnap találkoztam. Az a valaki, akiről azt sem tudom biztosan, hogy létezik-e, sosem fogja megtudni, hogy én megszámoltam az anyja bőrén a nehéz napok vájta barázdákat. Azt is tudom, hogy a mélyekben angyalok laknak, akik, ha szépen süt a nap, táncra perdülnek. A kicsi ráncok arany köldökzsinórrá fonódnak minden pillanatban, amikor az az aprócska kínai asszony a gyerekére gondol.

Én is a gyerekemre gondolok, aki helyettem más anyát választott. Talán ilyenkor, amikor közeleg az anyák napja, pár másodpercig eszébe jutok. Felidézi Pál Apostol Korinthusiakhoz írt első levelét, és bánja, hogy nem engem szeret, hanem egy másik asszonyt. Talán épp azt az aprócska kínai nőt, akinek a haja olyan fehér, mint a hófödte Csomolungma. Ha megérinteném, talán köddé válna vagy elporladna, semmit szitálna a mindenségben, ahol a halott anyák gyermekei sírnak a feltámadásig. Akkor aztán Jézus kézen fogja őket, és egyenként viszi oda mindannyiukat a saját anyjukhoz, és a hófehér keblek rózsapirossá változnak az izgatottságtól. Ma álmomból ébredve saját édesanyámra gondoltam, aki nem az az aprócska kínai asszony, akivel csak egyszer találkoztam életemben.

Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae – Szűz Mária,Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. És imádkozzál a meg nem született édesanyákért és azokért is, akik eltemették csecsemőjüket. Mindannyiunk anyja, adj nekünk erőt, hogy szerethessük anyáinkat, és foghassuk kezüket, ha eljön az ő idejük. Mondd, honnan került elő az az aprócska kínai asszony, és hová tart nyikorgó kocsiját tolva? Miért hagyta maga mögött hazáját, és miért költözött idegen földre, ahol gyermekem anyját keresem benne?

Szomorú szemében vetítés indul, ha belenézek. Pupillái tágra nyílnak, széles kapukat idéznek, vagy meghasadt kárpitok réseit és azt, hogy mindnyájan átutazóban vagyunk. Talán ő is hazamegy holnap Pekingbe vagy Vuhanba vagy egészen máshová, egy olyan aprócska faluba, amelyről azt sem tudjuk, hogy létezik. Lehet, hogy ez az apró asszony csak kitalálta szülőföldjét, miután életet adott gyermekének. Azt tervezte, hogy azon a helyen laknak majd, rizst termesztenek, és abból élnek, amit eladnak. Ehelyett Budapesten él, és nyikorgó kocsit tologat a kínai piacon csúcsos sapkával a fején. Senkit ne tévesszen meg a kalap, az aprócska asszony nem vietnámi akkor sem, ha csúcsos kalapot visel, ezt onnan tudom, hogy ma beszélgettem vele a fejfedőjéről. De a gyerekéről nem mertem kérdezni. Valójában semmiről nem faggattam, és a kezét sem érintettem meg, pedig szerettem volna.

„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1 Kor. 13:13)

Mikor nem lettem anyád, mikor kanyarodott el az utad a házamtól? Mikor vetted el hitem, reményem, hogy sajátomként szeresselek? E három közül pedig mi marad meg bennem, e meddő testben?

Ma hajnalban hallottam, ahogy nyikorgott az a kicsi szekér, meglestem, ahogy a kínai anya gyerekét tolta. Rátértek az autópályára, csendben, nyugodtan sétált az aprócska, hófehér hajú asszony. Senki nem szólt hozzájuk, csak anyám kérdezte meg egyszer a kínai nőtől, merre talál engem, hol beszélt velem utoljára.

Döme Barbara