Cigarettásdoboznál kisebb fénykép a kezemben. Sovány, középkorú, bajuszos férfi áll valami park szélén, láthatóan kissé zavarban, ahogy régen katonaviselt emberek álltak civilként is a feljebbvalók előtt. A zakó mintha kicsi volna rá, a nadrág pedig nagy, aligha készülhetett erre a fényképezésre, éppen ez volt rajta, amikor valaki szólt neki, álljon oda, nézzen a kamerába, amíg elkészül a fölvétel. Az arcát próbálom megfigyelni, de ahogy a számítógép képernyőjén nagyítom a képet, úgy rejtőzik el a személyisége a széthulló részletek között. Élesen soha nem fogom látni. Pedig ő a másik nagyapám.

*

A gyerekek ezt még a szüleiknek sem szokták bevallani, de sokszor úgy érzik, túl sok van nagyszülőkből. Annyit nem lehet igazán szeretni. Legtöbbször nem is egyformán közel vannak, sem időben, sem térben, sem a családhoz kapcsolódásban. Így aztán van az „igazi” nagymama és nagypapa, és vannak a „másikok”. Ők is nagymama meg nagypapa persze, de nem úgy.

Anyai ágról nekem is voltak „igazi” nagyszüleim, ezüsthajú nagymamám, mosolygós, kopasz nagyapám. A családhoz tartoztak, sokszor voltam náluk, nyaraltam a verőcei telkükön, öregkorában én fürdettem özvegyen maradt nagyapámat. Az apai ági nagyszüleimet viszont alig ismertem. A nagymamámról az egyetlen, halványuló emlékem, hogy megyünk a Városligetben az állatkert kerítése mellett, és fogja a kezemet. Nyilván följött akkor Budapestre, hiszen messze lakott, Nagyatádon. Kicsi koromban egyszer hozzá is elutaztunk, végtelenül hosszúnak tűnt a vonatozás, át is kellett szállni. Arra emlékszem még, hogy az udvarukban a tyúkokat etettem, kukoricát morzsoltam nekik, mind körém gyűltek. Minden városi gyerek szereti etetni a tyúkokat, talán a vidékiek is. Nagyanyám otthonára, ő magára, az arcára nem emlékszem. Apám apja pedig három évvel a születésem előtt meghalt, az első unokája, a bátyám születéséről is éppen csak értesült. Róla még a családi legendáriumban is alig maradt valami. Hogy nagyon szegény volt, hogy ivott, hogy olyan erős volt, hogy egyszer a szügye alá állva megemelt egy lovat, hogy amikor a kiskamasz apámat elvitte napszámba kapálni, rendre átlépett apám sorába, hogy egy darabon helyette is végezze a munkát, és hogy a tüdőszanatóriumból, ahol nem sokkal később tébécében meghalt, meleghangú levelet küldött anyámnak.

Az egész családnak egyetlen fényképe maradt róla, én örököltem meg a nagynénémtől. Ez az a fénykép. A tenyeremben elfér. Ennyi mentődött át a mába abból a negyvennyolc évből, amit élnie adatott. Sok emberben motoszkál a késztetés, hogy valami nyomot hagyjon maga után, ne hulljon nyom nélkül a semmibe. Az én másik nagyapámnak ezt a képet, ekkora nyomot sikerült hagynia. Tudom, milliárdnyian éltek úgy a Földön, hogy még ennyi sem maradt utánuk, mégis méltatlannak tűnik, hogy neki csak ennyi jutott.

Hiszen teljes értékű élet volt az övé éppúgy, mint bárki másé. A dualizmus aranykorában, 1903-ban született, de ebből az aranykorból nincstelen, földnélküli parasztként aligha érzékelt valamit. Tizenegy éves volt, amikor kitört az első világháború, gyerekként katonának nem vitték el, de dolgoznia biztosan kellett már. A második világháborúba már a tüdőbaja miatt nem vitték el, azért persze dolgozott egész életében, amíg súlyos tüdőbetegen a szanatóriumba nem került. Szakmája nem volt, földje, de még kertje sem, napszámosként kereste a kenyerét, amíg bírta.

Huszonhárom évesen vette el az akkor tizennyolc éves nagymamámat. És itt most egy súlyos családi titok következik, amit az apám csak néhány évvel a halála előtt mondott el nekünk, a fiainak: a másik nagyapám nem vér szerinti. A már asszony nagyanyám cseléd lett úri népeknél, és ott, ahogy akkor mondták, megesett. Ma már azt is tudom, hogy kitől.

A másik nagyapám mégis, a később megszülető két saját gyerekével együtt fölnevelte apámat ugyanolyan szeretetben, mintha a sajátja lett volna. Soha a dolgot szóba nem hozta, apám is csak idegenek elszólásából tudta meg kamaszkorában, cipelte is annak a súlyát élete végéig.

Életében nem volt módom szeretni ezt a másik nagyapámat, hiszen meg sem érte a születésemet. Ha megéri, kisgyerekként talán akkor sem tudtam volna szeretni, mert ő a másik volt, a messze élő, a több mint szükséges, ahogy a másik nagyanyám is. Most, sok évvel a halála után, ezzel a kis fényképpel a kezemben tanulom szeretni, mert az kijár neki, de még inkább kijár nekem, hogy két nagyapámtól, két nagyanyámtól kapjam meg azt, hogy szerethetem őket.

Bencsik Gábor