Április 24., a kísérleti állatok világnapja alkalmából

Egy néhány héttel ezelőtti szövegben volt szerencsém a patkányokhoz kötődő undorral foglalkozni. A megfejtésem a jelenségre ekkor az volt, hogy ezeknek az állatoknak egyszerűen nem tudunk megbocsátani. Egy nagyon egyszerű dolog miatt: nem mi tesszük őket bűnössé, ők saját jogon azok, és ez a tény az ember számára elviselhetetlen. A megbocsátás mégis felmerülhet bennünk, ha felvetjük a kérdést: a patkányokat kísérleti állatnak használjuk. Így aztán mégiscsak jóvá tesznek valamit az undorunkból, ahogy az egerek is. Mégiscsak nekik köszönhető, hogy rengeteg gyógykészítmény, kozmetikum nem úgy kerül ki a laborokból, hogy ránk, emberekre veszélyes. Ezzel akár a patkányok, egerek is elnyerhetnék azt a feloldozást, amit a sertés megszerez pusztán annyival, hogy némi küzdelem után végül engedi magát leszúrni.

Az önmagában egy érdekes kérdés, hogy egy rágcsáló ettől megtisztul-e a szemünkben? Bővíthetjük-e az előző esszémben megfogalmazott tételmondatot, miszerint: attól undorodunk igazán, amit meg se eszünk? Hozzátehetjük, hogy egy olyan állattól még jobban undorodunk, amivel már kísérletet sem végeznénk? Természetesen így megfogalmazva az állítást arra jutnánk, hogy a taszító rágcsálók két iskolapéldája, a patkány és az egér, valójában nem is kelt bennünk akkora undort. Valahogy mégis más a helyzet. Egyfelől kísérletet, ha tágan nézzük, talán minden ismert állattal szoktak végezni, például emberen is – ha valaki hajlandó részt venni egy ilyen tesztben, némi zsebpénzt is kap, szóval, ha Ön eléggé vállalkozó szellemű, alávetheti magát egynek. Tehát ebből a szempontból nem állná meg a helyét az állítás, hiszen az emberi természet sajátja, hogy csak azzal nem kísérletezik, amit nem ismer, vagy nem akar ismerni. A patkányokat és a rágcsálókat nagyon is akarjuk ismerni, ez tehát az egyik szempont, amiért nem működne az állítás átfogalmazása.

A másik szempont, amit fel kell vetnünk, az a rágcsálók sajátos áldozathozatala, amikor elvégezzük rajtuk a kísérleteinket. Egy olyan áldozathozatalról beszélünk, amelynek a végén nincs feloldozás, nem az undor megszűnéséért csináljuk. Az előző esszében szót ejtettem az emberre jellemző istenszerepről, ezt két motívum definiálja a legjobban. Az egyiket a korábbi szövegben fejtettem ki: az ember jellemzően csak azt a lényt oldozza fel, amit önmaga tett bűnössé. A mostani szövegben pedig a másik motívumra kívánok rámutatni: az ember olyan áldozatokat vár, aminek a végén nincs üdvözülés. A patkány nem tisztul meg az állatkísérlet vagy a halál által (ahogy a sertés), a taszító mivolta ugyanúgy megmarad, két szempont van, ami miatt tud segíteni nekünk, és így elfogadjuk az áldozatát: sok tekintetben hasonlít a szervezetének működése a miénkre, illetve rövid az életciklusa (ebből fakadóan gyorsan is szaporítható). Az ember olyan istent játszik ebben a rendszerben, aki elfogadja ugyan az áldozatot, de nem ad érte semmit.

Ez az észrevétel önmagában riasztónak tűnhet. Persze nem kell vele egyetérteni, ugyanakkor merem állítani, sok tekintetben jobb érzés tölthet el minket, ha inkább az igazságtartalmát fogadjuk el. Gyakran hallani ugyanis olyan aggodalmakat, miszerint az ember saját magában szeretne istent látni, a hiedelmeit levetkőzné, a túlvilággal kapcsolatos szorongásain túllépne. Ha elfogadjuk a fentebb említett istenszerep két központi motívumát, akkor az ilyen egoista istenképek felől biztos nem kell aggódni. Nagyon valószínűtlen ugyanis, hogy akárki olyan istent szeretne magának, amilyen istenszerepet a patkányok felé felveszünk.

Sarnyai Benedek