Április 4., a patkányok világnapja alkalmából

Mi tagadás, elég sok állattól undorodunk. Úgy figyeltem meg, hogy ezt sokan összekeverik a félelemmel, a két érzelem persze egyszerre is fennállhat, de az egyszerűség kedvéért most a zoofóbiák kategóriáját tegyük félre. Sok állattal kapcsolatban ugyanis nem egyedi, patologikus eset, hogy undorodunk, hanem van egyfajta társadalmi konszenzus irányukban. A különös ebben, hogy ez erősen szituációfüggő is, talán a legszemléletesebb példa a sertés esete: taszít minket minden, amit – egyébként javarészt miattunk, házi tartásban – csinál: beleértve a dagonyázást, a moslékevést, és azt a végtelenül idegesítő, röfögő hangját, amit a legtöbbünk agya összekötött a sertésólak átható bűzével. És az olyan társadalmi tények, mint a közmondások, nevelés, rá is szoktatnak arra, hogy a disznót – legalábbis élő állatként – undorítónak kell látni. Komolyan: van, aki a „disznóság” kifejezést valaha pozitív értelemben hallotta?

Ez az állapot viszont pontosan addig tart, amíg levágjuk az állatot. Elpusztítjuk az undorító lényt, amit mi, emberek, magunknak tettünk undorítóvá. Ne feledjük, a sertés a vadonban a legtisztább és legokosabb állatok közé tartozik, mi pedig bezárjuk egy aprócska, alig húsz négyzetméteres helyre, hagyjuk, hogy a saját fekáliában dagonyázzon, és azt a házi hulladékot egye, amit nem szégyellünk elé dobni. A levágás viszont mintha megtisztítaná a sertés, olyan ez neki, mint egy földi Purgatórium (a pörzsölés miatt adja is magát a párhuzam): a tisztátalan, büdös, mohó állat teste egyszer csak kibomlik, egy része megpörkölődik, másik részéből kisül a zsír, harmadik része megy a füstre: és a folyamat közben feloldozást nyer az undor alól. Végeredményben: a halott disznó finom csemege lett.

A sertés tehát olyan állat, amit az ember bűnössé tesz, ennek folytán pedig a nyelvben is bűnös dolgokat társítunk hozzá: mohóság, mocskosság, hanyagság. Itt mutatkozik meg az ember különös istenszerepe az állatok vonatkozásában, ugyanis a sertés végső soron egy feloldozható állat. Meg kell hoznia ehhez az áldozatot: akárhogy is vonaglik a fejével, ha végül engedi megszúrni a vastag, nyaki ütőerét, megbocsátást nyer minden taszító szokása, amit rákényszerítettünk.

Vannak azonban állatok, amiknek nem jár megbocsátás. A patkány esete erre kiváló példa. Merek élni a kijelentéssel, hogy az igazi, mély undort a patkányon keresztül lehet érzékeltetni: tőle annyira undorodunk, hogy már meg sem akarjuk enni. Ennek az undornak az eredője pedig az a furcsa helyzet, hogy ez az állat kívül esik az emberi istenszerepen. Nem ad lehetőséget arra, hogy mi tegyük bűnössé. Hogy mi zárjuk be egy kis ketrecbe, hizlaljuk, egészen addig, amíg már a fülén és körmén folyik ki a zsír: nem. Ő fel-alá mászkál a házban, a mezőn, ha kedve úgy tartja, még betegséget is terjeszt. Egy olyan helyzetben él, ami az emberi istenszerepnek igazán luciferi: a bűnössége nem rajtunk múlik. És ez megbocsáthatatlan. A kontrollálatlan bűnnél nincs taszítóbb az ember számára.

Persze, mondhatjuk, amit valószínűleg egy Google-kereséssel fel tudunk tárni: vannak kultúrák, ahol a patkányhúsevés bevett szokás. Délkelet-Ázsia egyes részein például a rizsföldi patkányokat akár grillezve, akár egytálételbe keverve is elfogyasztják, sőt. Elképzelhető, hogy a hozzá társított undorban van némi vallástörténeti sajátosság is: az, hogy az európai kultúrában hogyan akarunk a kereszténységből származó bűn fogalmához viszonyulni. Az, ahogyan mi bűnössé teszünk, majd feloldozunk állatokat, tekinthető egyfajta bosszúnak. Ha már mindannyian eredendő bűnnel születünk, egyedül nekünk, embereknek van jogunk más lényeket is bűnössé tenni. Ami pedig kivonja magát a mi hatáskörünk alól, kislisszol a kezünkből apró, rózsaszín lábain: attól fogunk csak igazán undorodni.

Sarnyai Benedek