Az idei költészet napján két domborművet is avattak a 2021-ben elhunyt Kalász Márton költő, író emlékére. Gárdonyi Géza agárdi szülőházánál, a Fejér vármegyei irodalmi emlékfalon és az Őrmezei Költők Parkjában, Budapesten. Az utóbbin nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy fejet hajtsak „Marci” bronz domborműve előtt.

A XIV. Újbudai Versmaraton ünnepi rendezvénysorozatának központi eleme az Őrmezei Költők Parkjában felavatásra váró két új dombormű leleplezése és megkoszorúzása volt. A három meglévő mellé két új dombormű is bemutatásra került, és így Kalász Márton és Zelei Miklós domborműveinek felavatásán vettem részt a Magyar Írószövetség nevében április 11-én. Míg az Írószövetség költői egész nap költészetnapi rendezvényekre igyekeztek, én tettem eleget a tiszteletadás rítusának. Az Őrmezei Költők Parkjában felállított domborművek hagyományos megkoszorúzása minden évben ezen a napon, az őrmezei kötődésű költők előtt tiszteleg. Az elmúlt évtizedekben Kormos István, Zelk Zoltán és Kálnoky László emlékszobrai előtt elhelyezett padokon lehetett elcsendesedni, de 2024 áprilisától már Kalász Márton író, költő és Zelei Miklós költő, író, újságíró arcképét megformázó domborművek is látogathatók egy kellemes séta keretében a magas házak közötti árnyas parkban, ahol idén április 11-én a helyi közösség szép számmal vett részt az ünnepségsorozatban. Kisgyermekek szavaltak, politikusok beszédeket mondtak, a helyi civil versmondók is színpadra léptek, és egy fúvós zenekar szolgáltatta az emelkedettséget. Szoboszlai Éva színművész kiemelkedő szereplése kivágott egy metszetet a rohanó időből. Kalász Márton: Ki kap szamárkenyeret? című verseskötetéből kiválasztott vers látomása megrengette a szívemet.

„Röpül tizenhárom,
se télen, se nyáron,
röpül dél felé,
napsütés elé.

Röpül huszonhárom,
télen, néha nyáron,
száll észak felé,
hófúvás elé.”

Hangulatos és jól megszervezett délutánon vettem részt. Zelei Miklóst kevésbé ismertem, Kalász Marci jelentős személyisége viszont több alkalommal is fontos és emlékezetes pillanatokat hagyott maga után az én múlt őrző hátizsákomban is. Ahogy elnéztem bronzba öntött arcmását, megidéztem idősödő, megfáradt testét, amint Évával, hű társával megtiszteltek minket jelenlétükkel a Weöres Sándor–Károlyi Amy estünkön. Felejthetetlen pillanat volt, ahogy tekintete megelevenedett, szinte láttatta a költőbarátok képzeletbeli jelenlétét. Szerény és halk megjelenésével minden alkalommal feltűnést keltett az irodalmi körökben, hisz megkerülhetetlen alakja tiszteletet ébresztett mindenkiben. Filippinyi Éva, hű társa, míg tehette, mindenhova elkísérte az idősödő költőt, halála után azonban Marci magára maradt, gyászban meggyötört lelke pár év után követte feleségét. Éva királynői alkata, eleganciája lenyűgözött. Irigylendő nyugalommal és derűvel szemlélte az irodalmi életet, társa iránti mély szeretete példakép volt sokunk számára. Megannyi rádióműsorában hű volt az irodalomhoz, a magyar kultúra népszerűsítésén dolgozott egészen haláláig. Azután Éva elmaradt, és Marci egyedül járt tovább a Bajza utcai klubba vagy a PIM-be, ameddig bírt. Közös szellemi hagyatékunk utolsó nagy bölényeinek egyikét vesztettük el vele. Erős és summás életművet hagyott hátra az utókornak.

Az a magasröptű, igényes és pontos intellektuális irodalmi jelenlét, amit ezek a nagyságok, szeretni- és tisztelni való „öregjeink” hordoznak a mai napig, és az a hagyománytisztelő kultúra és múltelemző gondolkodás, amit a fiatalabb korosztálynak átörökítettek, ma már nehezen tetten érhető a kortárs műhelyekben. Olyan örökség ez, ami a múltunkat, gyökereinket szem előtt tartva, és abból építkezve lefektette a népi-nemzeti irodalmi kánon alapjait. Bármilyen idegenkedve ízlelgetjük is a kifejezést, szembe kell néznünk az identitásunkkal nap mint nap, ahogy kínkeserves életükkel ők is tették halálukig. Ezekből építkezünk, és az egyívású alkotói pályák ezeken a szellemi találkozópontokon nyugosznak. Pillérek ezek, vaskos oszlopok, hasonlóak ahhoz, miken a bronzból kifaragott arcmások rögzülnek.

Kalász Márton, többek között az Új Írás szerkesztője, a Téli bárány, a Tizedelőcédulák, az Ünnep előtt, a Változatok a reményre, Az imádkozó sáska és A Rózsafestő című kötetek szerzője, aki Rónay György, Csorba Győző terelgetése után Rilke és Hölderlin, a német kötészet kiemelkedő alakjainak lelki otthonában találta meg az igazi hazatérést. Nem csoda, német származása és nemzetiségi hovatartozásának mély megélése, a traumatikus gyerekkor és a hosszú út az identitás és egyben a költői hang megtalálásához, a Sombereken született szerb, német és a legkevésbé magyar közösségben felnövekvő író mindennapjainak alapvető élménye a kirekesztettség és az idegenség érzése volt. A kitelepítéskor elszenvedett megaláztatások megtapasztalása egyfajta belső kitelepítésre sarkallta: „mindenfajta csetepatét külön is megszenvedtem. De az is lehet, hogy kerestem az alkalmat arra, hogy szenvedhessek. Hogy megélhessem reményvesztettségem stációit.” Mégis, a kisfiú a falun túli menedékházban, a malomban, ahol nagyapja mindenesként kereste kenyerét, csendes magányra lelt, és megtalálta a boldogságot a magyar nyelvű versírásban. Édesapját hívta segítségül a német szavak magyar fordításához, és különös, szinte szakrális módon, ezen a nyelven szólította meg az ihlet. „Amikor elkezdtem verset írni, eszembe sem jutott, hogy németül írjak, holott még magyarul sem tudtam”… „Ösztönös gondolat irányított.”

A németek sorsa, kálváriája ott kering a kisfiú vérében, miközben évtizedekkel később, Stuttgartban, hat évnyi kutatómunka során – Stuttgartban élt a legtöbb kitelepített német –, a kitelepített családok, politikusok magánlevelezései, feljegyzései és a dokumentumok elemzése és szortírozása közben érti meg saját identitását. „Van egy anyanyelvem, a német, és van egy szellemi anyanyelvem és habitusom, amely összeköt engem a magyar kultúrával. Persze úgy, hogy a német kultúra állandóan benne van.” A származásából fakadó gondolkodás és az öröklött erkölcsi minták egész életén át elkísérték. A puritán és szűkszavú német precizitás és a föld szeretete, a földműveléssel járó bölcsesség, az élet örök körforgásába vetett hit, mi fogódzót nyújtott és biztonságot adott a legnehezebb pillanatokban is. „…minden ismétlődésben valami újat találnak.” A jogfosztottság mint lelki status quo örök nyomot hagyott benne, és talán ezért tudott olyan kitartóan harcolni a mi kis szellemi irodalmi közösségünkért 2001 és 2007 között, mialatt betöltötte a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét.

Bár az „emberi kirekesztettség és gondolkodásunk felemássága-alapélmény… mindezek ellenére hinnünk kell a nagy, a legnagyobb dolgokban. És ez számomra is az értelem és az érzelem. Dionüszosz és Krisztus. Dionüszosz, az értelem istene és Krisztus, aki a jóságot és a tökéletességet jelenti. És, hát ne feledjük, az erkölcs summája.”

Tallián Mariann

Az idézetek Szakolczay Lajos 2004-ben rögzített, A megsebzettség mint erkölcsi erő címmel megjelentetett interjújából származnak. (Nyitott Műhely I., Magyar Napló 2014)