Az irodalmi élet egy falu, méghozzá nem is túl nagy: bajosan lehet elbújni benne, szélnél sebesebben terjednek a hírek, és minden lakójáról tudunk (tudni vélünk) mindent. Még azt is tudjuk egymásról, amit el sem követtünk, ami meg sem történt. Bizony, szívesen pletykálkodnak a költők és az írók, de van rá kifinomult magyarázatuk: ez valójában a szakmai kötelességük, hiszen csak alapanyagot gyűjtenek a műveikhez.

Én is ebben a faluban élek, következésképpen pletykálkodom, és én is korrekt módon meg tudom indokolni, hogy miért. Kérem alássan, szerkesztőként muszáj begyűjtenem a híreket, muszáj ismernem a tágabb szempontokat, továbbá irodalmi rendezvények szervezőjeként tisztában kell lennem a háttérrel, a személyes összefüggésekkel, ellentétekkel – a tájékozottság egyfajta munkaköri kötelességem… Ha az efféle indoklásokat szakmai köntösbe bújva, elég kitartóan és komoly ábrázattal mondogatjuk, valaki mindig elhiszi.

Hanem az évek során a saját bőrömön megtanultam, hogy a legtöbb irodalmi pletykának a fele sem igaz, és valójában semmi rosszat nem kell tennünk ahhoz, hogy a falu minket is a nyelvére vegyen. Ezért egy ideje már csak olyan történeteket terjesztek, amelyeknek személyes tanúja vagyok, illetve amelyek közvetlenül a legszűkebb baráti körömhöz fűződnek. Amelyik hír áttételesen jut el hozzánk, különféle emberek szűrőjén át, formázottan és feldúsítva, az komolyan vehetetlen, károkat és veszélyeket hordoz. Egyébként is teljes mértékben kiszolgáltatottak vagyunk a rólunk keringő történetekkel szemben. Íme, előadok egy példát.

2007 őszén, az írószövetség műfordítói szakosztályának titkáraként részt vettem egy kuratóriumi ülésen, amelyen a Hieronymus-díj odaítéléséről tanácskoztunk. A döntés megszületett, a tagok sorban távoztak. Az akkor telibe hetvenéves műfordítónő, aki Gabriel García Márquez könyveit oly nagyszerűen magyarra ültette, az ajtóban állva, látványosan búcsúzkodott a még teremben ülőktől. „Kezét csókolom, jó egészséget kívánok!” – mondtam neki, mire ő teátrálisan a szívéhez kapott, és vércseként sivalkodott: „Hogy mondhat ilyet egy nőnek? Hogy lehet ennyire közönséges? Hát maga szerint én annyira rosszul nézek ki, hogy jó egészségre van szükségem? Hát nincsen magának jó modora?” És bevágta az ajtót.

Riadtan fordultam a mellettem ülő Kovács Istvánhoz és Benyhe Jánoshoz, akik szerencsére tapasztalt diplomaták voltak (egyikük éveken át főkonzul, másikuk nagykövet): „Nem tudtam, hogy létezik olyan illemszabály, amely tiltja jó egészség kívánását nők esetében…” Mindketten legyintettek: „Dehogy van ilyen illemszabály! Ez privát női érzékenység, az ilyesmire nem készülhetünk fel. Ne törődj vele, Gábor, felejtsd el!”

Megfogadtam a mérvadó tanácsot, folytattam az életem. Néhány héttel később a Petőfi Irodalmi Múzeum ünnepi fogadásán négy idős, rangos férfi társaságában álltam, egyikük Csoóri Sándor volt, és beszélgettünk. A semmiből mellénk lépett a neves műfordítónő, köszöntötte az idős urakat, majd mutatóujját rám szegezve azt sipította: „Tudom már! Maga az az ősember, aki engem a múltkor vérig sértett!” És elviharzott.

Ott álltam a megoldhatatlan lélektani helyzetben: a négy rangos férfiú rosszallóan méregetett, vajon mit művelhettem Márquez avatott fordítójával. Egy népes fogadáson, a terem közepén álldogálva nincs idő elmagyarázni, hogy „izé, tudjátok, az nem is úgy volt, itt csak privát érzékenységről van szó, én csak jó egészséget kívántam”, nincs lehetőség felmentő tanúnak idézni Kovács Istvánt és Benyhe Jánost… És különben is, azt gondolták volna: kizárt, hogy Zsille csak jó egészséget kívánt, a hölgy felháborodása oly mértékű, hogy itt valami nagyon durva sértés történt… Néhány másodperc elteltével Csoóri arrébb lépett, valaki más csatlakozott, én pedig megszégyenülten eloldalogtam.

Aznap négy ember azzal a friss pletykával ment haza a PIM-ből, hogy Zsille vérig sértette Székács Verát. És ki tudja, ezt később hány ismerősüknek mesélték el, s ők milyen torzításokkal adták tovább… Juj, lassan tizenhét éve fúrja az oldalam a kíváncsiság, vajon mi mindent műveltem még Vera asszonnyal – ha valaki hallott valamit, írja meg „Ősember” jeligével a kiadóhivatalba.

Zsille Gábor