Az ablakomban van egy szép kis szikladarab, egy titokzatos ásvány. Kalcitkristály. Szeretem nézegetni, időnként kézbe is veszem, forgatom az ujjaim között: végigsimítom a borsóköveket, figyelem, ahogy a beszűrődő fény megcsillan a kristálylapokon. Erre az ásványdarabra naponta sokszor ránézek: sötétebb és világosabb sávok váltják egymást. Úgy nézegetem, mintha magamat keresném benne. Találom is.

Az egymásra rakódott rétegek eltérő színűek, a tapintásuk is más. Elkülönülnek, mégis elválaszthatatlanul a következőhöz tartoznak. Ahogy mindaz, ami történt velünk.

Volt olyan év, amikor nem gondoltam, hogy lesz még valaha világosabb. Sárnehéz volt, beleragadt a cipőm, minden lépésért meg kellett harcolnom.

Voltak fénylő évek is. Igaz, minden évben van valami tündöklő, világító, csak jó szögből kell nézni. Gyakran nem tudtam jó szögből nézni rájuk.

Édesanyám sokat és sokszor sírt, miközben a szíve alatt hordott. Bánatok érték, amelyekről nem tehetett, kikerülni sem tudta őket, mégis befelhőzték várakozását: hogy engem nevelget magában. Felkavarták, és szorongott is amiatt, hogy megmaradok-e. Hogy lehet-e mindennek köze ahhoz, hogy később hogyan alakult az életem, nem tudom, de sokszor gondolok erre, amikor azt látom: nekem nehezebben megy a felhőtlenség, a mindig-derű. Holott látszólag mindig derűs és jókedvű vagyok. Tanulom ezt az utat, meg akarom tanulni. Gyakorlom reggeltől estvélig, sőt, még éjszakánként is, amikor végképp nagy a sötét. Nem akartam ablaktalan szobában kuporogni.

Ha nincs ablak, vágni kell a falon. Kiszedni belőle téglákat. De nem olyan egyszerű ezeket a téglákat kibontani, jól be vannak azok kötve abba a falba. Meg aztán: hol is álljak neki a bontásnak? Vastag falakat építettem magam és a világ közé – talán önvédelemből. De a falakból börtön is lehet egy idő után, sötétzárka, és már nem biztonságot ad, hanem pusztít, leépít.

Nem ilyen falakat akarok építeni, hanem házat rakni magam köré, gondoltam, amelyen ablakok és ajtó is van, amelyből ki tudok lépni – és vissza is fogad.

Házat építeni nem egyszerű dolog, nem úgy születik az ember, hogy tudja, hogyan kell.

De ezt is csak sokára ismertem fel. Minden hibát elkövettem, ami csak létezik, aztán saját káraimból okulva próbáltam kijavítani őket, vérző ujjal, ragtapaszokkal, miközben fogalmam sem volt arról, hogy lehetne ez máshogy is. Hogy kell egy jó tervrajz, és kellenek segítők.

Sokáig nem voltak segítőim, mentem a saját fejem után. Sok fölös tévedéstől megkíméltem volna magam, ha nem egyedül, tapogatózva, szakértelem és tanácsok nélkül teszem mindezt.

Nem véletlenül építettek régen kalákában házakat. Azok az emberek mesteremberek voltak: mindenki értett valamihez, és a legjobb tudását adta. Ilyen segítőkre van szükség.

Be kell vonnom más embereket is az építésbe, ezt egy idő után világosan láttam. (Hányszor is omlottak rám addig a falaim?) Akkor is, ha ez csak egy szimbolikus ház, az én belső, biztonságos hajlékom. Azok lehetnek segítőim, akik elfogadó szeretettel képesek lenni irántam, s akik iránt én is hasonlóan érzek. Akik nem akadnak fenn az ingatagságomon, bizonytalankodásaimon, titkolózásaimon, gyarlóságaimon. Akik így is hajlamosak feltűrni az ingük ujját, félretenni a napi nyűgjeiket, és beleállni a munkába.

De az, akinek amúgy is gyenge a bizalma, nehezen tud kapcsolódni másokhoz, hogyan hívjon be segítőket? Kiben bízik meg egyáltalán? Kiről gondolhatom, hogy nem befalaz, hanem valóban segít majd? S akinek én is segíteni fogok, ha szüksége lesz rá.

Lassan épül ez a ház, az én házam, de épül. Van már rajta ablak, kilátok magamból másokra is, és egyre többet nézelődöm kifelé, egyre több időt töltök a kinti világban. Jó kilépni onnan – és jó hazatérni.

Egyre szívesebben hívok vendégeket, egyre több mindent teszek az asztalra – magamból. A kalcitkristály ott van abban az ablakban is, hogy emlékeztessen: jó szögben kell tartani, jó szögből kell nézni rá, és akkor megcsillan a fény a kristálylemezeken.

Mirtse Zsuzsa