Volt egy pillanatom, amikor a felhők fölül néztem ki a repülőgép ablakán, miközben egyre lejjebb ereszkedett a gép. Házak születtek mákszemnyi pontokból, hidak, autók, lobogó piros-fehér-zöld trikolór. Ereszkedett a gépmadár, és láttam, ahogy nagyapám nagyanyám kezét fogja a kertkapuban, lágyan fújt a tavaszi szellő, nagyanyám köténye cseppet meglebbent, kékfestő ruhát viselt, haját szoros kontyba fogta.

Volt egy pillanatom. Siettem valahová a belváros szűk utcáin. Kis kávézó elé értem, ismertem a helyet, pár éve ott találkoztunk. Minden olyan volt, mint akkor, csak mára szemben építettek egy irodaházat. Minden olyan volt, mint akkor, csak már nem jutottak be a napsugarak a kávézó ablakán. Azóta mindig felkapcsolják a villanyt – azóta nem mentem be, de az ablakon át látom a nevetgélő fiatalokat. Tegnap ismét elmentem a kis kávézó előtt, ami egy orosz regényhősről van elnevezve. A bejárat előtt állt egy fiatalember, hosszú fekete szövetkabátban és kalapban. Lehorgasztott fejjel pipázott. Olyan volt ránézni, mintha egy oda nem illő régi foltot bámulnék egy vadonatúj felöltőn. Amikor mellé értem, váratlanul felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: szervusz. Azonnal válaszoltam: szervusz. Pedig így soha nem köszönök, tulajdonképpen nem szeretem a szervuszozást, most mégis ezt mondtam: szervusz. Aztán elmentem mellette, még néhány másodpercig fel tudtam idézni az arcát, de most már hiába erőlködőm, nem emlékszem rá.

Ha társaságba megy az ember, viselkedik. Anyám így tanított, nem illik csúnyán beszélni, és különben is, becsüljem meg magam, ha már meghívtak valahová. Néhány évvel ezelőtt az egyik összejövetelen megismerkedtem egy nővel. Nem volt túl öreg, de már nem is volt fiatal. Természetes bőrszínét szoláriumbarnaság fedte, dekoltázsa láttatni engedte fonnyadó melleit. Betegségről beszélt meg halálról. Volt egy pillanat, amikor megsajnáltam, aztán ismét csak fonnyadó melleit láttam és harsogó nevetését hallottam. Volt egy pillanat, amikor elképzeltem, hogyan pumpálják fel testét a szavak, amelyek kijönnek a szájából, hogyan emelkedik fel a plafonig, hogyan lebeg és hogyan kering a város felett, amíg világ a világ.

Volt egy pillanat, amikor láttam, ahogyan kipattan a rügy a kert végében. Két kislány vödörrel a kezében szaladt, az egyik barna volt, a másik szőke. Az egyik gyerek megmutatta a vödröt az édesanyjának, az felsikoltott, a vödör a földre zuhant, békák ugráltak ki belőle. Pár másodpercre megállt az idő, csak a békák ugrándoztak a megdermedt másodpercek tetején. Hallani lehetett nedves talpuk plottyanását. Ezt a pillanatot később megfestette egy híres francia festő. A kislányokon csíkos blúz volt és kék szoknya, a fejükön pedig piros barettet viseltek. A hajukat utólag fonták copfba. Legalábbis így képzelem. Miután az idő újraindult, az anya és a kislányok hangosan kacagtak, a békák pedig, leugrálva a másodpercek tetejéről, visszamásztak a tóba. Ez a tó egy mesekönyvben található, ha beütöd a dzsipieszbe, úgy keresd: tó a képről, amit a francia festő festett a piros barettes kislányokról, akik békákat gyűjtöttek vödörbe.

Volt egy pillanatom, amikor fent álltam a világ tetején, ott, ahol kővé dermedt görög asszonyok tartják Athéné templomának falait, és erősen éreztem, hogy közülük egy vagyok. Az olajfa tövében nem találtam Jézust, Júdás sem volt ott, csak a szél sustorgott a Parthenon kövei között. Anyám sosem látta Athéné templomát, tán azt sem tudja, hogy létezik, de legalább olyan erős, mint egy görög istennő. Volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, ha anyám még jövőre is él, felhozom az Akropoliszra.

Volt egy pillanat, amikor elindultam. A repülőtéren idegenek világították át az életem, a gépen pedig egy görög lány mellé ültettek, akivel egész úton csak egyszer szóltunk egymáshoz, annyit: kaliméra. Volt egy pillanatom, amikor hazaértem, de még nem tudtam, mikor találok haza. Volt egy pillanat, amikor éreztem a kipárolgó földek keserű illatát, és reméltem, anyámat otthon találom.

Döme Barbara