Azok a márciusi ifjak valóban fiatalok voltak. A forradalom híre végigsöpört Európán, és mindenhol mozdultak az emberek. Néha, amikor tiniknek mesélek a forradalomról, Petőfiről, Jókairól, úgy érzem, azt hiszik, ez valami mese. Vagy legalábbis valami olyan történet, ami csak akkor volt lehetséges. Nagyon ritkán lehet eljutni a diákokkal addig a pontig, hogy őszintén átgondolják, mi miatt volt szükség a Nemzeti dal megírására vagy a tizenkét pontra.

Az elmúlt évben a csapból is a Petőfi 200 folyt. Rendhagyó órák, beszélgetések, előadások, verselemzések, versmondó versenyek; ömlött ránk Petőfi a tévéből, rádióból, de az internet világából is. Néha kicsit soknak is tűnhetett, mégsem éreztem soha, hogy az a bizonyos láng megérintett volna. Miért vagyok biztos ebben? Lehet, hogy megérintett, csak nem vettem észre? Lehet, túl koros vagyok hozzá? Nem hiszem, az a láng nem válogat. Ismerem azt a lángot, Petőfi tüzét. Egyszer megperzselt. Akkor kezdtem írni, legalábbis akkor kezdtem úgy írni, hogy tudtam, írni akarok. Attól a tűztől gondoltam úgy, hogy súlya van a szónak, hogy tettekre hív a vers.

Persze engem igazán könnyű volt meggyújtani, hiszem minden idegszálammal ellene voltam az elnyomó rendszereknek. Nem annak, amit ma annak hívnak, hanem annak, amikor azt, hogy beregszászi, csak úgy írhattam le, hogy beregovói. Az irataimban ma is így szerepel: Beregszász (Beregovó). Hittem, hogy a népek tengere hatalmas, hittem, hogy a harcmezőn elesni a hazáért megéri, és hittem azt, hogy a szabadságon és a szerelmen kívül semmi nem számít. Azóta is hiszem. Milyen sokszor ütöttem meg a bokám emiatt a hit miatt! Akkoriban eszméltem arra az igazságra, hogy valóban a nyelvében él a nemzet, és felfénylett, hogy milyen sokszor kellett a drága anyanyelvért csatát vívni. Azért a nyelvért, amit ma olyan könnyen eldobunk, szlengesítünk (ezt is, hogy kell mondani magyarul?), csorbítunk. Sokan meghaltak a nyelvünkért, és nincs kizárva, hogy nem lesz több ilyen alkalom, pedig most még helyesen használni is sokak nehezére esik. Őszintén meglepődtem, amikor a közösségi felületeken azzal kellett szembesülnöm, hogy a magyarok nagy része egyszerűen nem tud helyesen írni. Nem a szép fogalmazásról, nem valami különleges nyelvi zsonglőrködésről beszélek, hanem olyan általános dolgokról, hogy például a lesz szót hogyan kell helyesen leírni. És akkor én azt próbálom mondani, hogy „Talpra magyar…”? Ugyan! Kapok egy vállrándítást, vagy annyit sem. Kapok olyat, hogy ne magyarkodjak, vagy hogy menjek haza, Ukrajnába.

Sándor tüze még megvan, de csak csendesen pislákol. Nem lobog már. A kényelmes világban már az sem várható el, hogy egy megemlékezésnyi időt rászánjunk a forradalom hőseire. Nyomogasd a gombot, fordulj a fal felé vagy hasra, magyar, a kardok már csak a múzeumokban díszelegnek.

Lőrincz P. Gabriella