Emlékszem meghökkenésemre, amikor a kilencvenes évek derekán elolvastam Gyurkovics Tibor egyik tárcáját a Lyukasóra folyóiratban. Minden hónapban megjelent tőle kétezer leütés a lap utolsó oldalán, ez volt az ő rovata. Számomra megdöbbentő írása úgy indult: „A magyar irodalomnak nincs szerencséje az özvegyekkel.” Nahát, húztam fel a szemöldököm, ilyen sarkosan és provokatívan is lehet? Gyurkovics karakán egyéniség volt, olykor túl szigorú, olykor puffogó, de szókimondó: megengedhette magának az őszinteséget, és meg is engedte.

Aztán magam is felkerültem irodalmi életünk forgószínpadára, ezt-azt a saját bőrömön tapasztaltam, emezt-amazt megbízható tanúktól hallottam, és rájöttem, hogy Gyurkovics velős kijelentése nem alaptalan. Természetesen jó élményeket is szereztem, mert nagyon kedves, segítő szándékú, intelligens irodalmi özvegyekkel találkoztam. Ám ők a kisebbséget alkotják, sajnálatosan. Az évek során az a vélemény alakult ki bennem, hogy a kedvezőtlen példák két jellegzetes csoportra oszthatók.

Az egyikbe azok az özvegyek tartoznak, akik az elhunyt költő-író életművét, irodalmi rangját, ismertségét pénzgyárnak tekintik, és a lehető legnagyobb anyagi hasznot próbálják kitermelni belőle. Jogutódi-örökösi jelszavuk: Nem hagyom elkótyavetyélni az én drágám hagyatékát! Abból indulnak ki, hogy a megboldogult szerző Füst Milán-díjas volt vagy József Attila-díjas, netán Babérkoszorút kapott vagy Kossuth-díjat, egyszóval belekapaszkodnak a párjuk legrangosabb szakmai elismerésébe, és irreális módon beárazzák a műveit. Szilárd téveszméjük, hogy egy József Attila-díjas költő egyetlen verse ötvenezres, sőt százezres jogdíjat ér, a hosszabb kéziratai pedig milliókat. Az ilyen özvegyek már a temetés előtt tárgyalni kezdenek a Petőfi Irodalmi Múzeummal a „mennyi az annyi?”-ról, és mindenkit perrel fenyegetnek, aki nem perkál rendesen, minden kiadót, lapszerkesztőt, irodalomtörténészt – szabályosan túszul ejtik a jelentős szerző életművét. Egy idő után senki nem meri újra kiadni a halott alkotó könyveit, senki nem merészeli beszerkeszteni egy-egy antológiába, leközölni a lappangó szövegeit, de még hosszabban idézni sem, mert félnek a jogutód özvegy haragjától és anyagi követelésétől. Hogy mely szerzők jártak így, inkább nem sorolom, nehogy pert akasszanak a nyakamba…

A másik csoportba azokat sorolom, akik megözvegyülve a legjobb szándékkal, hatalmas lelkesedéssel kezdik képviselni elhunyt párjuk érdekeit, és gyakorlatilag főállásban szervezik az irodalmi utóéletét. Elérkezettnek látják az időt, hogy megvalósítsanak minden olyan irodalmi tervet, amelyet a szerzőnek élete folyamán nem sikerült: a valaha megjelent összes művét újra ki kell adni gyűjteményesen, keménytáblás borítóval, díszkötésben. Azonfelül tematikus válogatáskötetek is legyenek, persze. A fiókban talált összes kéziratot kötetekbe kell rendezni, beleértve a levelezést, a naplójegyzeteket és a hétvégi bevásárlólistákat, mindezt gyorsított eljárásban megpályáztatni, s megjelentetni. És mindenhol legyen könyvbemutató, minden lapban legyen recenzió, minden házfalon emléktábla, és emlékverseny, emlékkonferencia, díj satöbbi. Az emlékgondozó özvegyek nem anyagiasak, nagyon együttműködők, megbíznak a szerkesztőkben – de olyan mennyiségű munkát kérnek-várnak, hogy az meghaladja egy-egy lap, egy kiadó kapacitását. Ráadásul irodalmi életünk korfája pontosan olyan, mint a magyar társadalomé…

Gyurkovics Tibor abban a lyukasórás írásában nem kortárs, hanem klasszikus irodalmunk özvegyeire összpontosított. Részletezhetnénk persze itt is Böhm Aranka, Csinszka és a többiek magatartását. A legtöbb szidalmat szegény Szendrey Júlia szenvedte el, akit előbb kikiáltottak a nemzet özvegyének, majd a nemzet költője elárulójának, mert eldobta az özvegyi fátylat (pardon, fátyolt). Egy füst alatt – utólag – más vádakat is a fejéhez vagdostak, hogy milyen galádul kihasználta Petőfit és hasonlók. Szerencsére az utóbbi évtizedekben megkezdődött Júlia rehabilitálása, és jelenleg is tart. A tördelésben az özvegysor kifejezés azt jelenti, hogy egy oldal a bekezdés utolsó sorával indul, és ez súlyos hibának minősül. Mindez Júliára is érvényes: egész életét meghatározta a Petőfi-bekezdés, a Sándor halálát követő új oldala súlyos hibának minősült, és özvegyként szörnyű sora volt.

Zsille Gábor