Az emberiségnek végre fel kell nőnie

Weiner Sennyey Tibor (fotó: Illyés Bence)

Weiner Sennyey Tibor Gérecz Attila- és József Attila-díjas költő, író, művésztanár, szerkesztő. Novelláit, esszéit és verseit rendszeresen publikálják a legkülönbözőbb hazai és külföldi irodalmi folyóiratok. Első verseskötete, A természettel való kapcsolat újragondolása, 2005-ben jelent meg. Az írás mellett kertészkedik, méhészkedik, A méhészet művészete – Esszék az apikultúráról című könyve a napokban jelenik meg. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Itt, az olvasat.hu-n rendszeresen publikálod személyes hangvételű „Kerti leveleidet”, „amelyeket szolid szorgalommal írogatok neked, remélem, hogy bármilyen távol legyünk is egymástól térben és időben, te azért még meghallod halkuló hangom a mindent körülölelő zajongásban.” Ezekből a levelekből kiolvasható, hogy nagyon szoros kapcsolatban vagy a természettel, sok időt töltesz a szabadban. A mindent körülölelő zajongástól menekülsz oda? 

Weiner Sennyey Tibor: A zajongás nem mindent körülölel, hanem mindenben benne van már. Az emberiség zaja elől már nem lehet elmenekülni, és talán nem is biztos, hogy kell. Sokszor monoton munkákat végzek a kertben vagy a méhesben – mindenki azt hiszi, milyen romantikus, hogy egy költő a méhesben és a kertben dolgozik, de általában ebben semmi romantika nincs, csak nehéz fizikai munka: pakolás, rakodás, lapátolás, telis-teli szívással. Szóval ez nem menekülés, hanem életmód.

KDG: Fontos része az életednek a kert: édesanyád halálát is annak a tizenkét tulipánpaprikának az üvegházba való költöztetésén keresztül értetted meg és fogadtad el, amiket halála után tíz hónappal próbáltál megmenteni a fagy elől. 

WST: Az a „paprikás” vers arról is szól, hogy az embernek el kell fogadnia a halált, a saját anyja, szerettei és végül a saját halálát is. Amilyen könnyű ezt elolvasni, olyan nehéz ténylegesen átélni. Én is küzdök vele. A kertben és a méhesben jelen van az élet és a halál folyamatos váltakozása, s én kertészként és méhészként szemlélem ezt, benne vagyok, életet adok, és néha életet veszek el, utóbbit igyekszem a legkevésbé, de hát az ember kihúzza a gazt, elkapja a kártevőket, s bennük is élet van. A méhészkedést éppen azért szeretem, mert itt arra megy ki a játék, hogy a méhek életben maradjanak, de még itt is igyekszem megölni a méhek legfőbb kártevőit, az atkákat, s az egereket sem engedem be a mézzel és méhekkel teli kaptárokba, tehát itt is különbséget teszek értékes és kevésbé értékes életek között. Vajon a mi életünk értékes? Adunk magunkból valamit a világba, vagy csak elveszünk belőle és felzabáljuk? A kertem tehát egyszerre egy szelet a világból és egy egész világ, ahol külső és belső folyamatok zajlanak, s ahol újra és újra, minden újabb napon kísérletet tehetek a normális emberi életre, azzal, hogy kertészkedek, méhészkedek és írok.

KDG: Négy éve méhészkedsz. Hogyan jutott eszedbe, hogy nekivágj ennek a kalandnak?

WST: Ma már azt gondolom, hogy egyrészt a legjobb dolog, amit tehettem, hogy elkezdtem méhészkedni, másrészt jól kiszúrtam magammal. Szó szerint. Mert ez – akárcsak az írás –: nehéz kenyér.

Weiner Sennyey Tibor (fotó: Illyés Bence)

KDG: Amiket most ötvözöl, hiszen február végén jelenik meg legújabb könyved a méhészetről.

WST: A méhészet művészete című könyvemet két éven át írtam, tizennyolc esszé olvasható benne, amelyek összefüggenek, és ami valójában egy kultúrtörténeti munka, vagyis végigvettem, hogy az emberiség – amennyire vissza tudunk a múltba nézni – hogyan kapcsolódott a méhekhez, mit gondolt róluk, hogyan jelent meg az emberek tudatában a méhecske. Ezt nevezem „apikultúrának”, nem pusztán a méhészkedést. Egyszerre volt művészi, írói kihívás, hogy érthető és élvezhető esszékben írjam meg mindezt, továbbá tudományos munka is, hiszen a méhek és ember viszonyáról a legújabb kutatások és a saját tapasztalatom és kísérleteim alapján beszéltem. Azt hiszem, van pár apró megfigyelésem, amivel gazdagítottam a méhekről való egyébként rendkívül komplex ismereteinket. Próbáltam olyan kérdésekre válaszolni, hogy mi a méh valójában, és mi az életének a célja? Milyen a méhek „társadalma”? Felismernek-e a méhek? Éreznek-e, és ha igen, mit? De a legfontosabb, hogy milyen kölcsönhatása van a méheknek és az embernek? Mindezeket a kérdéseket szélesebb horizonton vizsgáltam, mint a saját kis méhesem, és megnéztem, hogy mit gondoltak mindezekről a múltban és a jelenben. Éppen ma jelenik meg ez a könyv, sok munkánk van benne, közben pedig már dolgozom a folytatáson, ami a méhek és a méhészeti termékek gyógyító erejéről és felhasználásról szól, az úgynevezett „apiterápiáról”. Egyébként ezek az esszéim a Méhészet szakfolyóiratban jelentek meg, és egy méhészeti szakkönyvkiadó adja ki, aki szintén méhész – Gazsó Imre –, de szerintünk nem csak méhészek számára lesz érdekes, ugyanis legfőbb üzenete éppen az ethosz, amiről fentebb beszéltem. Csak hát nekem úgyis kevesen hiszik el, talán majd a méheknek jobban, hogy mi az élet értelme és célja. A legkisebbektől lehet amúgy is a legtöbbet tanulni.

KDG: „Egyszerűen szeretem a méheket és a mézet, s talán azért is, mert így küzdhetek a leghitelesebben és legőszintébben azért, amit természetnek hívunk.”írtad az egyik kerti leveledben. Hogyan állsz ebben a küzdelemben?  

WST: Vesztésre. Ez egyértelmű. És nem is hiszem, hogy nyerhetek. Nem is azért küzdök. Magam miatt. És persze azért, mert szeretem a hazámat, szeretem ezt a bolygót, és szeretem az embereket is, bármennyire hülyék.

KDG: Gyakran kritizálod a fogyasztói társadalmat. Van olyan élelmiszer, amit valamelyik multi polcáról vagy kénytelen beszerezni?

WST: Persze, nagyon nehéz ebből teljesen kivonni magadat. Éppen ezért vállaltam el, hogy harminc napig nagykövete leszek az 50 km-es kihívásnak, vagyis, hogy egy hónapig csak olyan élelmiszereket eszünk, amiket a környéken termeltek meg. Nem is volt olyan egyszerű, írtam erről a DRÓT-on három naplóbejegyzést is, itt olvashatjátok őket: 1.; 2.; 3. De szerintem nem ez a megoldás – és nem is hiszem, hogy teljesen önellátók tudnánk lenni –, hanem az, hogy amit tudunk, megtermelünk és cserélünk.

KDG: Legnagyobb csodálattal a könyvespolcok után a spájzok iránt vagy. Ez odáig jutott, hogy meghirdetted az első Országos Spájzszépségversenyt. Honnan jött az ötlet?

WST: Szeretem a spájzokat, mert az öngondoskodásról szólnak, nem pedig elsősorban a felhalmozásról. Ez az alapvető félreértés a spájzzal kapcsolatban, mert egy jó spájzban csupa olyan élelmiszer van, amit mi termeltünk, vagy mi tartósítottunk, amihez közünk van, amit mi „raktunk el.” Mutasd meg a könyvespolcod és a spájzodat, és megmondom, hogy ki vagy! Az van ugyanis, hogy miközben sokan panaszkodnak, hogy szétromboljuk a bolygót, addig kevesen mozdulnak és tesznek is valamit, például, hogy elraknak maguknak télire ezt-azt, vagy hogy lemondanak télen olyan zöldségekről és gyümölcsökről, amelyek többet utaznak, mint ők. A spájzszépségversenynek az a célja, hogy közkedveltté, menővé tegye ezeket a dolgokat, hogy például egy ember gondol a télre, befőz és savanyít, próbál gondoskodni saját magáról. Nagyon szép pályázatok érkeztek be, de sajnos nem állt mellém ebben az ügyben senki az országos média részéről. Pedig a média felelőssége, hogy mit adnak, mit mutatnak a világból. Hitvány hülyeségeket vagy értéket. Mert a média is nevel.

KDG: Hogyan tekintesz a „dobozban élő”, elkényelmesedett emberiségre? Elkeserít a helyzet, vagy látsz biztató jeleket? 

WST: Bármennyire kegyetlen a világ, bárhogyan is alakul, vannak biztató jelek. De ezek a „jelek” alig látható hőstettek, mint például az, hogy nem vagyunk egyedül, hogy segíthetünk egymásnak. Engem például már többször és régóta segítenek, s ezek nélkül a „segítségek” nélkül sehol sem lennék, semmit sem tudnék elérni. Hála van bennem, mert azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor ilyen „segítség”, hogy valamelyik barátom felveszi nekem a telefont, és elmondhatom, éppen mi bánt, de segít a családom is, azzal, hogy elfogadják, ilyen vagyok. Kicsit fura, kicsit máshogyan gondolkodok, néha nagyon szigorú, máskor meg túlságosan cinikus, előfordul, hogy szorongok butaságokon, de általában derűs vagyok. Azt hiszem, a legtöbb ember ilyen, ilyenek vagyunk, mi emberek. Azok is, akik „dobozban laknak”. Nem egymás ellenségeinek kellene lennünk, hanem egymás ismerőseinek, ha lehet, barátainak, sőt családjának. Újra meg kellene tanulnunk bízni egymásban és szeretni egymást, bármennyire is nehéz ez, bármennyire is reménytelennek tűnik. Hogyan? Kis körökben kell kezdeni. A körülöttünk lévő emberekkel. Meg kell próbálnunk, bármennyire is nehéz és csalódásokkal teli ez az út. Az emberiségnek végre fel kell nőnie, s ezt a nehéz feladatot az egyes emberek kezdhetik csak el.