Érdekes dolog történt velem este. Internetböngészési szokásaim között szerepel más előadók pódiumestjeinek tanulmányozása. Foglalkoztat az előadóművészet jelene, jövője. Izgalmasnak találom, hogyan próbálnak a dalnokok, szavalók, zenészek kitörni az érdektelenségből, hogyan igyekeznek megfelelni a kor elvárásainak a szakma kiválóságai. Itt elsősorban az online térhódításra gondolok. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos elérési útvonalak a nézőkhöz lassacskán elvesztik létjogosultságukat. Kezdődött ez azzal, az én esetemben 2009 tájékán, hogy a közösségi házak, kultúrházak, művelődési házak, könyvtárak, ahol a pódiumest kevés díszletével, minimális technikai igényeivel meg tud valósulni és ezekből még erényt is kovácsol a személyes közelség által, nem kaptak elég támogatást. Ugyanakkor az infláció erősödött, és a művészeknek megélhetési nehézséget okozott az egyre csökkenő honorárium, amit még a kisvárosi vagy a budapesti kerületi önkormányzatok ki tudtak szorítani a költségvetésből. Így sokkal több fellépést kellett vállalni kevesebb díjazásért. Ez nem feltétlenül hátrány egy színész életében, de valamelyest érzékelhető a lelkesedésen, mert egy vidéki fellépés több napos előkészületet kíván. A próba, a kosztümök felkészítése az előadásra, a fodrász, és a kellékek megfelelő csomagolása, szállítása, az utazás, a helyszíni félnapos próba bizony időigényes és stresszes dolog.

Visszatérve a finanszírozáshoz, eljött az az időszak – a Fidesz kormányzat pályáztatási rendszerének köszönhetően –, amikor pályázatok sokasága nyílt meg a művészek számára. Magam is ennek a rendszernek köszönhetem, hogy számtalan előadásunk évről évre megvalósulhatott, és ingyenesen elvihettük produkcióinkat Kárpát-medence szerte kistelepülésekre és nagyvárosokba, ahová önerőből nem tudtak volna bennünket meghívni. Ez a pályáztatási rendszer működőképesnek tűnt, de sokszor megalkuvással járt, mert a feltételek között tartalmi kikötések voltak, amelyek nem mindig passzoltak a mi színészi, alkotói korszakunkhoz, mert ilyen is van, sőt fontos része az előadóművészi pályának.

De egy jó színész ezzel is megbirkózik, és a közönség feltétel nélkül befogadja azt, amit lát, ha az hiteles és jó.

Visszatérve a finanszírozáshoz, a pályázási kényszer szülte vállalkozásbiznisz fellendült a művészek körében. Akinek volt rátermettsége, alapított egy céget, és időt, energiát, pénzt áldozott arra, hogy pályázzon, vagy társpartnereivel közösen pályázzanak egy-egy előadásra. A helyszínek szintén lelkesen kezdtek bele a pályázatírásba, és hosszú évekig ment a pályázás-elszámolás-pályázás-elszámolás ördögi köre. Megvalósultak a többnyire évfordulókhoz, emléknapokhoz, ünnepnapokhoz köthető produkciók. Ennek a csúcsra járatását (hogy ilyen pestiesen szóljak) tapasztalhattuk meg a Petőfi 200 esetében. Az egész ország apraja-nagyja Petőfiről szóló műsorokat készített, mert arra volt lehetősége.

Mindenesetre rengeteg tapasztalattal gazdagodik egy előadóművész azzal, hogy egy-egy centenáris alkotóval vagy témával behatóan foglalkozik egy egész éven át, és ahogy szoktam mondani, szinte sejtcserés támadásba lendül a szervezete, annyira átmossa tudatát egy költő, író vagy irodalomtörténeti korszak művészi hangja.

Az elmúlt években azonban a szervezők kezdtek elkényelmesedni, hiszen a zenekarok, előadóművészek idővel beletanultak a pályázgatásba, vagy összefogtak nagyobb szervezetekkel, és ingyenesen kínálták programjaikat a befogadásra kész helyszíneknek. Ám itt történt egy szakadás. Vannak ugyanis a mélyebb tartalmat gyártók (nem én találtam ki ezt a rettenetes gúnynevet), akik ingyen, pályázati úton adják produkcióikat, és van egy másik út, a fogyasztható, közönségbarát (ezt sem én találtam ki) produkciók, akiknek jegyárusítással fedezik a költségeit. Ilyen esetekben a szervezőknek érdekében áll a közönségtoborzás, a pályázati előadásoknál viszont nem! Teljesen mindegy, hányan ülnek a nézőtéren, ha úgyis ingyen kapják a műsort. Sőt! Sokszor tapasztaltam, hogy „elfelejtik” meghirdetni az előadásainkat, mert a fizetős program konkurenciája leszünk. Lassan eljutunk oda, hogy ingyen sem kell az irodalom. (Pfuj, elrettentő mély tartalom!) Ez a tünet az utóbbi időben egyre tapinthatóbb, kedvenc kifogásom, hogy „ilyen kis helyen nem érdekli a közönséget az irodalom, maximum költészet napján”. Én megdöbbenek az arcátlanságon, amikor ilyeneket hallok, hisz ebben kizárólag azok a művelődési házak, kultúrházak és könyvtárak a felelősök, akik érdemben tudnának harcolni ez ellen. Én magam első kézből tapasztalom, hogy minden korosztály kedveli a mélykultúrát – ha már ezzel a szóval illetik a munkámat –, és mindenkinek nagyon nagy szüksége van a lélektápláló művészetre.

Nyilván Budapesten a kínálat óriási, de érdemes megnézni, mit is jelent ez a kínálat. Visszatérek a böngészési szokásaimra, és ezzel kapcsolatban elmesélek egy érdekes történetet, ami pontosan érzékelteti, miről beszélek.

Pest külvárosába hívtak minket a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából játszani. A kért előadást nem tudtuk vállalni, helyette egy másikat ajánlottunk, de az nem nyerte el a meghívók tetszését. Hozzáteszem, itt a helyszín vállalta a finanszírozást. Személy szerint egyetértettem a döntésükkel, és abban maradtunk, hogy majd legközelebb… Igen ám, de pár nappal később rákerestem a neten, vajon mit találtak helyettünk? Volt pár tippem, de amivel szembesültem, az meghaladta a fantáziámat. Szabadulószínház! Szabadulószínház című darabbal ünneplik meg az áldozatok évfordulóját! A színházi előadásban „öt középiskolás diák történelemtanárával együtt ellátogat a Huszadik Század Aréna – diktatúrák szorításában nevet viselő szabadulószobába, ahol egy időutazáson vesznek részt”… A többit nem másolom be, kitalálhatják és el is olvashatják a neten böngészés közben. A plakáton egy híres komikus és pár jókedvű fiatal színész hívja fel a figyelmet a vélhetően jól fogyasztható, kellemesen derűs előadásra. (Mea culpa, mea culpa minden kollégától, aki szívét lelkét beleteszi a hivatásába, nem róluk szól ez a történet.) Érdemes felfigyelni a magas jegyárra is. Emlékeznek, mit írtam az emléknapokról, centenáriumokról, ugye?

Bocsássanak meg, hogy szépirodalmi esszé helyett elmeséltem a tapasztalataimat az előadóművészi életemből, és esküszöm, nincs bennem keserűség. Inkább értetlenül állok a jelen valósága előtt. Van egy működőképes pályáztatási rendszer, vannak felújított művelődési házak, könyvtárak, vannak remek előadók, zenészek, színészek. És van egy ország és annak az adófizető polgárai, akik szeretik, szeretnék hallgatni a verseket, prózákat sztárság és médiafelhajtás nélkül, csak úgy, az elhangzó szöveget a maga valóságában csupaszon, zene és homokvarázs, vetítés, fényfestés nélkül.

Ha már eljátszunk a fogság és a szabadulás gondolatával, megkérdezem önöket: mikor szabadulunk már ki az ön- és népbutítás kétszínű, demagóg hazugságából?

Tallián Mariann