A Kovács Ikrek az ELTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatói, az ELTE-BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet Klasszikus Magyar Műhelyének és az Eötvös József Collegium Magyar Műhelyének tagjai. A műhely legfontosabb célja, hogy támogassa a legtehetségesebb hallgatók szakmai-tudományos fejlődését. Az egyetemi évek alatt megírt drámák sikerei drámaírói pályafutásukat is megalapozták. A Jégtorta című darabjuk nemzetközi visszhangra lelt, Svájcban is bemutatták, nem is akárhogy. Új drámájuk, a MILF novemberi bemutatója után Prológ-díjat kaptak a Magyar Színházi Társaság Drámaíró Kerekasztalától. Móricz- és Örkény-ösztöndíjat is nyertek, szakmai konferenciákon tartanak előadásokat, rendszeresen publikálnak, és emellett még arra is marad idejük, hogy regényt írjanak. Mindezt együtt, egyidőben, alkotópáros minőségben. Kovács Dominik és Kovács Viktor írók, drámaírók, társalkotókkal a MILF című színdarabjuk bemutatója alkalmából beszélgettünk. – Tallián Mariann interjúja.

Tallián Mariann: Töretlenül ível felfelé a karrieretek, pedig épp a sikerek kapujában jelent meg a Covid, ami elzárt bennünket a külvilágtól. Nem lehetett könnyű ezt megélni. Hogyan tudtatok sáfárkodni a tehetségetekkel ezekben az években?

Kovács Dominik: A Covid időszaka kétségtelenül dilemmák elé állított bennünket. Amikor 2020 tavaszán világszerte elrendelték a karanténkorlátozásokat, épp egy álom megvalósulásának kapujában álltunk, a Jégtorta című darabunknak ugyanis 2020. március 27-én lett volna a német nyelvű bemutatója, a zürichi Theater an der Winkelwiese színpadán. A premiert elhalasztották, mi pedig utazás helyett otthon maradtunk, kétségbeesetten követtük a híreket, amelyek folyamatosan a fertőzöttek számának növekedéséről számoltak be. Aztán a kulturális élet felületei alkalmazkodni látszottak a kényszerű változásokhoz, és ezzel együtt szép lassan mi is találtunk fórumokat ebben a vészterhes időszakban. Nemsokára megalakult a Magács László vezette Első Magyar Webszínház, ahová ez idő alatt két darabot is írtunk, a Cifra palotát és A plüsst. Az előbbi a Litera és a Webszínház közös meghívásos drámapályázatára készült, Kolos István rendezésében adták elő stream-formában. Az utóbbit pedig, mivel a Lear király inspirációja alatt született, a Shakespeare 37 sorozat részeként, filmetűd formájában mutatták be.

Kovács Viktor: A kényszerű bezártságot igyekeztük az előnyünkre fordítani, megírtuk a mesterképzést záró szakdolgozatunkat, illetve az OTDK-dolgozatokat is. 2021 áprilisában végül streamelt formában megvalósult a zürichi bemutató, amelynek megelőző műhelymunkájában ugyancsak az online média segítségével részt vettünk, az előadást követően pedig egy beszélgetést hallhattak velünk. Mindezzel együtt végig nehéz időszak volt, hiszen mi is többször átestünk a betegségen.

TM: Simontornyán nőttetek fel, a helyi iskolában érettségiztetek, már középiskolásként publikáltatok, tehetségkutatókban népdalénekléssel tűntetek fel, és természetesen ti írtátok az iskolai színjátszókör darabjait. Nagyon korán megmutatkozott kiválóságotok és szorgalmatok. Én szerencsésnek érzem azt a tényt, hogy születésetektől fogva – hiszen ikrek vagytok – szellemi partnerként tekinthettek egymásra. Éreztétek a hátrányt abból fakadóan, hogy mindig együtt dolgoztok, és egy lapon említenek benneteket?

KV: A hétköznapok során kétségtelenül sok logisztikai és időbeli ráfordítást igényel, hogy a kettőnk programját összehangoljuk, átadhassuk magunkat a közös gondolkodásnak. Ugyanakkor mi a legnagyobb örömmel tesszük ezt, elvégre kisgyermekkorunk óta ugyanazok a témák és elfoglaltságok kötnek le bennünket. Néhányszor kaptunk félig-meddig tréfás megjegyzéseket arra vonatkozóan, hogy az együtt alkotás által voltaképpen kiszúrunk magunkkal és a másikkal, mert így sosem lesz „saját” sikerünk sem eszmei, sem anyagi tekintetben, de mi nem érezzük így ezt, a közös eszmecsere sok örömöt ad.

KD: Azonkívül a kutatói munka, a doktori program során külön-külön tevékenykedünk, így módunk nyílik az önállóságot is megtapasztalni.

TM: Korunkban a tudatos karrierépítés, imázskialakítás elengedhetetlen feltétele az érvényesülésnek. A Kovács Ikrek mint brand egy elköteleződés részetekről, vagy felmerült egyéb alternatíva is?

KD: Brandépítési tudatosság nincs bennünk, az alap a mi közös szenvedélyünk: az alakok megfigyelése, a kapcsolatteremtés az emberekkel, a közlésvágy. Nem az imázsért vagyunk ilyenek vagy olyanok – olyanok vagyunk, mint eleve: akár az íróasztal mögött ülünk, akár a családunkkal vagy a barátainkkal beszélgetünk, akár az elhunyt szeretteink sírját gondozzuk a cecei temetőben. 

KV: A tudatosság inkább a napirend felállításában, az egymáshoz való alkalmazkodásban, a hosszabb ütemterv kidolgozásában mutatkozik meg, erre ugyanis mindig szükségünk van. A napjainkat be kell osztanunk a feladataink szerint, mert fontos a számunkra, hogy a munkával mindig a megfelelő időben végezzünk, az egyes cikkek, publikációk, novellák és drámák leadási határidejét tiszteletben tartsuk.

TM: Sokan azt mondják, a rokonainkat nem válogathatjuk meg. De ti ezek szerint örömmel elfogadjátok, sőt kiaknázzátok az ikerség adta szoros együttműködés lehetőségét.

KD: A szüleink elbeszélése és a régi fényképek tanúsága szerint már a kezdetektől igen szoros volt a kapcsolat köztünk. Csecsemőkorunkban is örültünk a másik közelségének, gyakran egymás kezét fogva aludtunk. Abban a korszakunkban már, amire mi is emlékszünk, csak akkor éreztük kiegyensúlyozottnak magunkat, ha a másikunk is jelen volt. A család próbálkozott ugyan külön programokat szervezni, például külön kirándultunk, de ez sosem volt kellemes a számunkra, folyamatosan igényeltük a testvérünk jelenlétét, másból sem állt egy ilyen kirándulás, minthogy azt kérdezgettük, vajon mit csinálhat a másik, és mikor érünk már haza.

TM: A MILF című színdarab egy sajátos élethelyzetet ábrázol, egy kétgyerekes anyuka és egy nála tizennyolc évvel fiatalabb férfi kapcsolatát. Humoros előadás, drámai történetvezetéssel, és a játszó színészpár szerelmét dolgozza fel. Erősen szexualizált jelenetek, bántalmazás, bullyingolás, szexuális zaklatás, családi konfliktusok és traumák váltják egymást sziporkázó szövegkontextusban, mindez elképesztően szórakoztató két felvonásban. Meglepően ellentétes a ti hűvösen elegáns, erősen intellektuális személyiségetekkel. Nem okozott nektek nehézséget azonosulni a színészek storyjával?

KV: Amikor Kata (TM: Pető Kata színművész, a darab főszereplője) megkeresett bennünket a darabötletével, örültünk először, de némileg tartottunk is a kihívástól. Hogy fogunk tudni hitelesen megszólalni szerzőként egy alapvetően más nemű, más élethelyzetű szereplő hangján? Aztán egy őszinte, nyílt és tiszta párbeszédsorozat vette kezdetét Katával, ez pedig megnyitotta előttünk a gondolatkört, megéreztük benne az emberi problémát.

KD: Ráadásul több olyan kulturális kód is szóba került (például A kékszakállú herceg vára, illetve a további operai utalások), amelyek mindannyiunk alkotói elképzelésében szerepeltek – a testvéremmel csakhamar úgy éreztük, hogy lett egy harmadik alkotótársunk. A szöveg még a próbafolyamat alatt is módosult, a színpadképessé tétel során segítségünkre volt az alkotói gárda.

TM: A MILF és más munkáitok, például a 2022-ben Örkény István Drámaírói Ösztöndíjas Amit akartunk mozaikos szerkezetet használ. Szeretitek ezt a stílust. Talán az online térben népszerű, vizuális ingerekre épülő tartalmak által előidézett „telónyomkodás” függősége ihletett meg benneteket?  

KV: Lehetséges, hogy az említett online tartalom is befolyásolja az általunk kedvelt mozaikos szerkesztési stílus létrejöttét, hiszen a kortárs gondolkodásra nagy hatást gyakorol a technológia. Ugyanakkor a részünkről inkább az emlékezet tükörképe akar lenni ez az ábrázolási mód. 

TM: Ezt kifejtenétek bővebben?

KD: Általában nem időrendben emlékezünk, hanem képek villannak be benyomások, hangulatok alapján, és az időrendiség csak ezután alakul ki a fejünkben. Ha például felidéződik bennünk egy történet, nem feltétlenül a történet kezdetével indul az emlékezés, hanem a számunkra legmeghatározóbb tapasztalattal, amely aztán felidézi bennünk az előzményeket és a következményeket is, melyekből később összeáll maga a történet.

TM: Akkor ugorjunk egyet az időben! Ha harminc év múlva találkoznánk – mire várhatóan átrendeződik a kultúrastruktúra, a finanszírozási rendszer, és felnövekszik egy olyan társadalmi réteg, akit egyáltalán nem érdekel a színház és az irodalom –, milyen épületben történne és milyen darab (ha darab) bemutatóján?

KD: Hiszünk benne, hogy a színház intézménye, amellett, hogy a harminc év alatt formálódik természetesen, megmarad a funkciójában. Elvégre már a huszadik század folyamán is jelentkezett több olyan médium, amely kiszoríthatta volna a társadalomban és a kultúrában betöltött szerepéből, gondoljunk csak a rádió, a mozi, a televízió, a számítógép térhódítására. Ma úgy tűnik, egyik sem szippantja el a levegőt a színház elől, az utóbbi képes párhuzamosan létezni velük.

KV: A világjárvány alatti produkciók és stream-közvetítések is bebizonyították, hogy a színház feltalálja magát a nehéz helyzetekben, és főnixmadárként születik újra, legyen szó akármilyen akadályról. Az utóbbi évek viszontagságai ellenére, úgy látjuk, ismét telt házzal mennek az előadások.

TM: És ti bemutatóra készültök… A Jégtorta című darabotokat színre viszi a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Tavasszal megjelenik a Lesz majd minden című regényetek az Európa Kiadó gondozásában. Az írók álma szerintem mindig egy sikeres regény. Ugyanakkor a magyar kultúrának úgy kellenek a jó drámaírók, mint egy falat kenyér, és ti már bizonyítottatok. Epikus szerzők azonban túl sokan vannak, sokak szerint többen, mint olvasók. Miért vágtatok bele a regénybe, mi az, ami erre késztetett titeket?

KV: A válasz igazából egyszerű: szerettünk volna regényen dolgozni. Készültünk és vágytunk rá – és igazán jólesett megírni. A történet régóta érlelődött bennünk, és sokat gondolkodtunk rajta, hogy esetleg színpadi művet alkossunk belőle. Egyszersmind arra is vágytunk, hogy kevésbé az akcióra koncentrálva, részletesebben foglalkozzunk a témával. Hiányzott, hogy huzamosabb időre visszatérhessünk egy térhez, figurához.

TM: Véleményem szerint a ti életutatok példaértékű lehet azoknak a fiataloknak, akik a kultúra szerelmesei, mert azért még akad ilyen. Mi lehet az a spiritusz, amivel kitűntök? A vidéki kezdet frissessége, vagy az ikerség, vagy az állhatatosság? Mit tanácsolnátok egy középiskolás fiatalnak, aki éppolyan kultúrára éhes, mint ti, és író szeretne lenni?

KD: Bár az írás egy magányos műfaj, fontos kapcsolatot tartani a bennünket körülvevő világgal, irodalmi élettel, ennek az egyik legjobb módja az olvasás, a klasszikusok és a kortárs irodalmi alkotások ismerete. Mindig célkitűzésünk, hogy többet olvassunk naponta, mint amennyit írunk, még a legelfoglaltabb időszakban is.

KV: Emellett érdemes tartani a kapcsolatot a fiataloknak szervezett irodalmi fórumokkal. Kedves emlékek számunkra a gyulai Erkel Diákünnepek, a keszthelyi Helikoni Ünnepségek vagy a Sárváron megrendezett Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Tábor. Mindegyik rendezvényen megfontolandó, érdekes tanácsokat kaptunk a nálunk jóval tapasztaltabb, olvasottabb alkotóktól, illetve lehetőségünk nyílt megismerkedni olyan kortárs fiatalokkal, akiknek az életében az irodalom ugyanannyira fontos szerepet tölt be, mint a miénkben.