Nagy Koppány Zsolt írása az Irodalmi Magazin Csokonai-számáról

Én nagyon szeretem Csokonait, sok kedvencem is van tőle (A feredés csiklandó finom erotikája a mai napig kellemes mosolygásra késztet: „Már szárait. / Már térdeit, / Már combjait, / Combtöveit / Nyelik el a fajtalan habok. – / Ahh, távozzatok, ocsmány habok! – / Ha feljebb viszitek vizeteket: / Menten öszvetördellek benneteket.” Hát komolyan mondom, meg kell zabálni.), de nyilván nem ismerem eléggé az életművet, nem ismerem eléggé a kort sem, sőt magát az életutat is csak homályosan és sok ő-zéssel tudnám felmondani, ha fegyvert fognak rám, ezért aztán nagyon megörültem, amikor értesültem róla, hogy az egyébként is kiváló Irodalmi magazin 2023 utolsó negyedévi számának témájául a debreceni zsenit választotta. (Akit a maga korában a maga kortársai természetesen rendre félreismertek és rosszul ítéltek meg – mondjuk ez elég gyakori jelenség tájainkon.)

Az Irodalmi magazin téma(szerző-)választási elvére nem tudok rájönni, de már nem is akarok: inkább – mint valami ínyenc – élvezem, mit, kit tálalnak fel következő alkalommal. Mert amihez és akihez hozzányúlnak, olyan alaposan feldolgozzák, hogy öröm nézni, olvasni. Az életmű, a szerző élete és a kor az, amit vizsgálnak: szakértők segítségével, remek képanyaggal, primer szövegekkel és kortárs szerzőkkel, akiket rendre felkérnek, hogy az adott alkotóhoz és életműhöz kapcsolódó szöveget alkossanak. (Ezek valósággal ékességei a lapszámoknak – ezúttal is jólsikerült mindegyik.)

A lapszám egy komoly nagyinterjúval indul, amelyet Kondor Péter János főszerkesztő készített Thimár Attilával, aki egyebek mellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének tanára, és aki korba-, kontextusba- és kortársak közé (és között) helyezi (el) lapszámunk hősét: „Csokonai Vitéz Mihály nyelvi és poétikai teljesítményét csak az utókor tudta igazán értékelni, ötven-hatvan, vagy még inkább száz év távlatából”, illetve Szilágyi Márton könyvére hivatkozva megfontolandó állításokat is tesz: „E monográfiában nagyon plasztikusan rajzolódik ki, hogy a kollégiumból való kicsapatás sem pusztán egyoldalú ítélet volt Csokonai ellen. Találhatott volna módot arra, hogy ezt elkerülje. Csak nem akart. Feltehetően úgy gondolta – ma már úgy érzékeljük, hogy tévesen –, hogy valamiféle szabad értelmiségiként, irodalmárként szert tehet egy olyan egzisztenciára, amelyből el tudja tartani saját magát, esetleg családját is. Voltak példák, amelyek esetében ilyen-olyan módosulásokkal ezek megvalósulhattak, egy-egy nevelői, titkári állással, egy hírlapszerkesztői pozícióval vagy iskolai rektorsággal kiegészülve, de összességében ez mégiscsak illúzió volt. Csokonai ennek foglya maradt egész haláláig. A Debrecenbe való visszatérés és köteteinek kiadása sem vezetett volna önmagában olyan anyagi stabilitáshoz, amilyenre szüksége volt, igaz, ezek hozzásegíthették volna egy olyan állás betöltéséhez, amiben viszont már stabilan tervezhette volna a jövőjét.” (Különösen erős fénytörésbe helyezi ezt az elképzelést, ha megtudjuk – mint ahogy a Hansági Ágnessel, az MTA doktorával, a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának, valamint Magyar Irodalmi Tanszékének vezetőjével készített interjúból kiderül –: „Az általunk ismert és nagyra értékelt életműnek csupán egy kis része jelent meg a költő életében, önálló kötetben a Dorottyán kívül csupán egy Kleist-fordítása.”)

Szörnyű, nélkülöző élet, a debreceni szerzőket valahogy az átlagosnál is brutálisabban sújtó nehézségek jellemzik az életutat – szinte csoda, hogy azt tudta alkotni közben az ifjú mester, amit alkotott végül, nem beszélve a kortársak vitriolos tolla által keltett ellenszélről, amelyben írnia kellett, és amelyeket bizony hüledezve olvastam, de nincs itt hely idézni – mindenesetre Győri László szépen összegyűjtötte őket a maga Csokonai-inspiráció című írásában. (A kortárs szerzők Csokonairól szóló szövegei mind Csokonai-inspiráció címmel jelennek meg, mindegyikük gyöngyszem, kedvencem mégis Mezey Katalin írása, aki egy gyermekkori szavalási élményét eleveníti fel a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című vers kapcsán: humora pompás – „Pedig anyám és nagyanyám, osztályfőnököm és magyartanárnőm, mindenki igyekezett lebeszélni róla, mondván, hogy nem illik sem koromhoz, sem nememhez, sem alkatomhoz ez a vers. Egy ilyen harmatos virágszál szájában nevetségessé válik a sok férfias tréfa, a kocsmai hangütés, satöbbi, satöbbi.” –, örök emberi tanulságai szintén megfontolandóak: „A nemtetszésen túl általános tanácstalanságot keltett lelkes előadásom.”)

Rengeteg remek szöveg, interjú, elemzés, reflexió, korabeli szöveg (korabeli nyelven és helyesírással szedve), nemzetközi kitekintés és rengeteg egyéb finomság a lapban, recenzióm végén mégis Hansági Ágnest idézem ismét, aki Kosztolányinak a Csokonaihoz fűződő véleménye kapcsán a következőket mondja: „Kosztolányi az 1922-es Csokonai-összkiadás apropóján azt mérlegeli, miben egyedülálló a Csokonai-líra, és arra a végeredményre jut, hogy ezt leginkább a lefordíthatatlanságából érthetjük meg. Petőfi, sőt Arany is lefordítható szerinte, Csokonai viszont nem, mert nála minden a nyelv. Kosztolányi szerint egyetlen költőnk sincs, aki ennyire a nyelvében élne.”

(Irodalmi Magazin 2023/4. Csokonai)