Ez az eset azzal kezdődött, hogy három évvel ezelőtt egy székesfehérvári szálloda falán megpillantottam egy világháború előtti étlapot, amelyen érdekes tétel szerepel: podlubka főzelék tükörtojás feltéttel. Akkor rögvest utánanéztem a világhálón ennek az ételnek, és megtudtam, hogy a podlubka (vagy p-vel: podlupka) a különféle zöldségek leveléből készült főzeléket jelenti; leginkább a karalábé és a karfiol sokak által eldobhatónak vélt leveleiből. Erről kanyarintottam egy tárcát, amely 2021 nyarán megjelent, egy gusztusos ételfotó kíséretében.

Ama tárcám írása közben szintén felfedeztem, hogy a podlubkáról régebben más is elkövetett egy cikket: egy ismert, jó tollú idősebb író. Így hát elhatároztam, megmutatom neki a művem, csak úgy, önzetlenül odakacsintó, kollegiális gesztusként. A tollforgatók általában megerősítésként élik meg, ha visszajelzést kapnak egy régi publikációjukról: lám csak, a tíz-egynéhány évvel ezelőtti szöszmötölésük nem volt teljesen hiábavaló, még most is akad valamilyen visszhang… Igen ám, de a célszemély semmilyen elérhetőségét nem ismertem. Nosza, megnéztem a Magyar Írószövetség tagnévsorát, és örömmel láttam, hogy szerepel benne. Másnap bementem a székházba, és a titkárságon elkértem a telefonszámát.

Szerencsém volt, a mester első próbálkozásomra felvette a telefont. Előadtam, ki vagyok, mit akarok, és kértem, adja meg az e-mail-címét. Ő ezt teljesítette, majd megkérdezte, vajon kitől szereztem meg a telefonszámát. Hát az írószövetségi tagnévsorból, feleltem. Ezt ő fölöttébb különösnek vélte, majd többször határozottan kijelentette, hogy tudomása szerint nem írószövetségi tag, soha nem kérte a felvételét, és tagdíjat sem fizetett soha. Elképzelni sem tudta, miként kerülhettek az adatai a Magyar Írószövetség tagnévsorába, és kérte, hogy alkalmasint töröltessem onnan. Végül ezen túlléptünk, elköszöntem tőle. Elküldtem e-mailben a szóban forgó tárcám, ő pedig korrekt módon visszajelzett rá.

Mindez két és fél éve történt. Ám az a rövid telefonbeszélgetés nem ment ki a fejemből, és visszatérően arra gondoltam: kínos, hogy egy adminisztratív tévedés miatt valaki indokolatlanul szerepel szövetségünk névsorában, afféle fantomként. Azt pedig különösen aggasztónak találtam, hogy ez a hiba talán más tagjaink esetében is fennáll. Lelkiismeretem oly kitartóan noszogatott, hogy néhány nappal ezelőtt végre bementem az írószövetségi titkárságra, és szakosztályi elnökként ellenőriztem ezt az anomáliát.

És milyen jól tettem: igazán tanulságos volt. Szerencsére az irattárunkban rend uralkodik, és néhány másodperc alatt minden szükséges dokumentum előkerül. Például kezemben a pecsétes papír, amely tanúsítja, hogy az ismert és jó tollú író 1999. április elsején (hm, bolondok napján) töltötte ki kézírással, és nyújtotta be írószövetségi tagfelvételi kérelmét. Az adatlapon feltüntette telefonszámát és postacímét is. Az eset külön bája, hogy a „mely folyóiratban publikál rendszeresen” rubrikába a Magyar Írószövetség havilapját írta.

Egy másik dossziéban ott lapul a megfelelő tagfelvételi jegyzőkönyv. Abból kiderül, hogy az ismert és termékeny író 1999. október 21-én lett írószövetségi tag. Felvételi anyagának része egy szakmai ajánlás, amelynek elkészítésére ő maga kérte fel egy pályatársát. Ez a szöveg is megtalálható az irattárban. Tagkönyvének sorszáma előttem hever az íróasztalon. Sikeres felvételét követően jelentkezett a szövetség prózai szakosztályába, ahol szintén kapott egy csinos sorszámot. És semmi kétség, tagdíjat is fizetett – igaz, csak három éven keresztül, 2002-ig. Ám mindig banki átutalással tette, ami esetünkben azért szerencse, mert így fennmaradtak a tranzakciók adatai.

Az emberi emlékezet bonyolult műszer: előfordul, hogy bizonyos szakmai és egyéni érdekek, bizonyos politikai széljárás hatására hirtelen zavar keletkezik benne, és egyes életrajzi tények, huss, kihullnak… Nahát, ismert és termékeny író úr, maga kis hamis, most lebukott, mint Rottenbiller.

Zsille Gábor