Január végén hat nap különbséggel mindkét nagymamám elhunyt. Szép kort értek meg, jóval kilencven év fölöttit, éreztem is, mikor a munkahelyemen elkértem magam a temetésre, hogy ezt a dolgot – Meghalt a nagymamám – annak idején főleg a középiskolás osztálytársaim mondták az osztályfőnöknek.

Mindketten egyszerű, falusi asszonyok voltak, akik viszont sokkal többre vihették volna, ha nem oda és nem akkor születnek, amikor. Gyermekeiket viszont már értelmiséginek nevelték, ritka erélyes és kemény élet iránti attitűddel. Bár románul nem beszéltek (hiszen iskoláik egy részét éppen a „magyar világ” idején végezték), mégsem voltak elveszett emberek, és bár falun laktak, egyikük egymaga Budapestre hozta és elrendezte az unokáját – ezt csak az értheti meg, aki nem itt született, és belegondol abba, milyen volt először neki a nagyvárosban járni.

Mindketten elveszítették férjüket (ők is egy hónapon belül haltak meg), és mindketten huszonnyolc (!) évet töltöttek egyedül, özvegységben. Huszonnyolc évet… ízlelgessük csak: nos, ennyit. Egyedül. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre szebb az együtt töltött idő. Mindketten három gyermeket neveltek, mindketten számunkra szinte felfoghatatlanul nehéz, megterhelő, állandó és hihetetlen mennyiségű fizikai munkát végeztek évtizedeken át, zokszó nélkül. Egyikük a saját ágyban fekvő édesanyját gondozta tizennyolc évig a munka mellett, a másikuk öt unokát nevelt fel félig, és még a tizenhárom dédunoka egyikét-másikát is rendezte, ha kellett. Ugyan ki tudná ezt utánuk csinálni, ugyan ki?

Mindketten sokat panaszkodtak, de már csak a legvégén, egyikük három évig ágyban feküdt, másikukat hirtelen érte a halál. De az igazán nehéz dolgokkal kapcsolatban nem volt panasz-szavuk. Az élet megpróbáltatásai, az igazi gondok soha nem kerültek említésre, inkább a kisebb fájdalmak, zavaró kellemetlenségek. Mindkettejük temetése összehozta a családot, sovány öröm az ürömben.

Mindketten otthon éltek végig, városba nem jártak, csak családi ünnepek alkalmából, öregasszonyosan felöltözve, és mély tapasztalatot és megbocsátó szeretetet sugárzó tekintettel nézték az izgága fiatalok ugrabugrálását. Mindketten veteményeztek, kertjüket csodálták a faluban, le tudták vágni az állatokat, és ha úgy hozta a sors, pálinkát is főztek, fát vágtak – nem volt olyan dolog, amit ne tudtak volna megcsinálni, amíg végül teljesen le nem romlottak.

Mindketten végigéltek egy háborút, ki- és bevonulásokat, látták (de szerencsére nem tapasztalták) az erőszakot, amit a katonák műveltek a civilekkel. Sokat meséltek, mesélhettek volna. Diktatúráról, szegénységről, szükségből erényt kovácsolásról, semmiből ételt az asztalra tevésről… és közben asszony lenni, feleség lenni, anya lenni, a férjhez hasonlóan keményen dolgozó nő lenni – nem, kicsit sem üres lózung volt ez a szomorú emancipáció, fölé-emancipálódás.

És itt jövök a képbe én. Mindig csak a futás: amikor nagy ritkán hazamentünk a szüleinkhez, pár percre beugrottunk hozzájuk (egyikük kívül esett a főútvonalon – hozzá sajnos még ritkábban, ez alig megbocsátható bűn, de sok van még), sajnos, csak pár percre. Felületes, felszínes beszélgetések voltak ezek, jóllehet örömtelik. És bár a nagyapáim halála után – akik szintén ragyogó mesélők voltak, és szívesen mondtak volna történeteket az életükből, csak valahogy soha nem volt idő rögzíteni őket – megfogadtam, hogy a mamákat egyszer megkérdezgetem, lehetőleg egy magnóval, mindenről, amit elmondanak… nem tettem. Nem tettem, így januárban sírba szállt velük egy gazdag és hosszú élet minden tapasztalata; elképesztő történetei; nyelvjárásbeli jellegzetességek; annyiféle tudás, az ehhez szükséges szakszavak, amennyit a mai emberek végigolvasni sem bírnának; olyan főzési tudomány, amelyre nincsenek szavak, és amellyel egy kis zsírból, lisztből, manapság kidobott maradékokból olyan ételt főztek, hogy mindenki a csodájára járt. Ezek mind odavannak, odalettek. Semmit nem mentettünk át belőle.

Ezt fogom legnehezebben megbocsátani magamnak. Mert az életük – minden nehézség ellenére – szép volt és hosszú volt, erre egyébként sem lenne ráhatásom. A titkaikra, esendőségükre, emberi mivoltukra szintén nem. De a történetek… a történeteket át kellett volna venni tőlük. Mert így megmarad bennünk, esetleg a családban még pár évig, egyik-másik erősebb sztori talán tovább is, de lassan elenyészik, és egy-két generáció múlva csak egy név lesznek a sírkövön… már ha az én unokáim elmennek oda egyáltalán: mindkét faluban a hegyoldalon van a temető, oda csak gyalogszerrel, himalájamászó kondival lehet kimenni – egyébként gyönyörű a temetőből a kilátás: ha éjjel kiülnek a sír szélére, immár nagyapáimmal kézen fogva, láthatják a falujukat, a házukat, életük és boldogságuk, nehézségeik színtereit a lábuk alatt elterülni. Kívánhat-e ember többet?

De a történetek… azok örökre elvesztek, elvesznek. A szavak, mondatok, szólások és kifejezések, ahogy csak ők mondták: elvesztek és elvesznek. Az emlékük is ellibeg lassan – álljon bár ez a kis írás itt pislákoló gyertyalángnak az időszélben, az időviharban.

A történetek elvesztek, odalettek, pedig lett volna rá mód megmenteni őket. De mindig sietni kellett. Tíz-tizenegy óra vezetés után álltunk meg, és mentünk volna már tovább, még egy-két órát, hogy mepihenjünk végre. Mi, nyomorult és gyarló és elkényeztetett leszármazottak. Ők meg ott maradtak a történeteikkel, és mindig megbocsátón, ugyanakkor mindig szomorúan néztek utánunk.

Furcsán árva lettem én is, nemcsak a szüleim: hiszen egynegyed-egynegyed rész bennem, a jellememben, a genetikámban tőlük van, sőt egyenesen: ők. Eddig még figyelhettem rajtuk és bennük a viselkedésemet, a reakcióimat, jellememet, várható betegségeimet, énemet – ezentúl már csak magamba(n) áshatok. De hiába ások: a történetek nem lesznek sehol. Mert az a fejükben volt, és én elmulasztottam rögzíteni őket. Már most csak néhányra emlékszem. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem ez. Mamák: nyugodjanak békében, és tartogassák a történeteket, amíg találkozunk ismét. Ígérem, akkorra bölcs ember leszek, és tudni fogom, mi az igazán fontos: meghallgatom őket, és hallgatni fogom az idők végtelenségéig.