A közfelfogás mindmáig azt tartja, hogy elsősorban női terep a cukrászda, és édesszájúnak lenni nem macsó. Ennek van történelmi előzménye. Attól kezdve, hogy a polgárosodással létrejöttek a cukrászdák, egészen a második világháborúig az volt a szabály, hogy a kocsma és a kávéház a szőrös képű alakok kiváltsága, a szebbik nem képviselőinek ott nincs keresnivalójuk. A már rég megboldogult polgári erkölcs szerint a templom mellett gyakorlatilag a cukrászda volt az egyetlen közösségi tér, ahová egy hölgy egyedül, illetve barátnője társaságában szemrebbenés nélkül beléphetett.

Bevallom, kedvelem az édességeket. Önálló cukrászdai portyáimat felső tagozatosként kezdtem, az 1980-as évek első felében. Rendszerint kora délután indultam zsákmány után, a tanítási idő végén, és közepesen szexi, nejlon iskolaköpenyt viseltem. A Keleti pályaudvartól nem messze, a Thököly úton laktam, akkoriban a forgalmas úttest közepén még járt Zugló felé a 67-es villamos. Otthonomtól csak kétszáz méterre volt a Hernád utcai általános iskola, és alig száz méterre a Garay téri piac, amelynek főbejárata mellett, egy bérház földszintjén működött ifjúságom csodálatos intézménye, a Pálmai cukrászda. 1956-ban alapította két testvér, Pálmai László és Sándor – azonos néven még ma is működik Újpalotán, de már nincs a család kezén. Kisfiúként belém égett, ahogy a pult mögött állt egy eladó, aki kísértetiesen hasonlított Terence Hillre, különösen azokból a filmekből, amelyekben a színész fehér ruhát visel. A hely fő erősségének a francia krémest tartottam, de a diákcsemege néven árult rumos-kakaós masszával is szoros barátságot ápoltam. Akkoriban ott mindig sokan vásároltak, állt a sor. 1984-ben családunk Budára költözött, s amikor bő évtizeddel később visszalátogattam a Pálmaiba, fájdalommal láttam, hogy vendégek nincsenek, az árak az égbe szöktek, ráadásul Terence Hill megöregedett.

A Garay téri piac középső része kisfiú koromban még a szabad ég alatt működött, ugyanolyan asztalos-kipakolós jelleggel, mint napjainkban a Bosnyák téren. Havonta egy-két alkalommal nagy szenzáció volt, s futótűzként híre ment a környéken, hogy banán érkezett – ó, a kádári idők diszkrét bája… Anyám háztartásbeliként otthon volt: vagy átkopogott hozzánk egy lakó, vagy telefonon riadóztatták banánügyileg, s akkor ő rohant a piacra. Egy alkalommal engem is vitt, persze nagy tömeg várakozott. Már csak egy vevő állt előttünk, amikor észrevettem, hogy a mérleg akkor is öt dekát mutatott, amikor teljesen üres volt a serpenyője, és ezt a csalást gyermeki naivitással, jó hangosan közöltem is anyámmal. Ő rettentően megijedt, és rám ripakodott: „Az ilyesmit nem szabad meglátni, csinálj úgy, mintha minden rendben lenne!” Hát igen, erre neveltek minket, és sokunkban ma is él ez a szörnyű vásárlói reflex.

A Garay tér túloldalán, a Cserhát utcában volt a Házi cukrászda, egy bűbájos apró üzlet, ahol még 1983-ban is vasárnaponként két forintba került a sima krémes. (Akciós jelleggel, mert más helyeken már kemény három, sőt négy forintot kértek érte.) Efféle kivételek máshol is akadtak. Például Zugló szélén, a 7-es busz Cházár András utcai megállójánál, a domonkos templommal szemben volt a Mini presszó, ahol még 1984-ben is egy forint ötven fillérbe került egy gombóc fagyi, miközben az egész országban a dupláját kérték érte. És ott volt még az István utca végén a legendás Borhidi – ma vietnámi kifőzde üzemel a helyén –, ahol hétvégenként a járdán kígyózott a sor a kedvezményes árú fagyiért.

Néhai cukrászdák, béke poraikra. A környéken, a régi közbeszédben Csikágónak nevezett Erzsébetvárosban egyetlen túlélőről tudok: a Peterdy utca városligeti végén még tartja magát egy picike üzlethelyiség, hagyományos kárpitozott fallal, régi kisasztalokkal. Igaz, a sima krémesük nem két forintba kerül, még vasárnap sem.

Zsille Gábor