Szeplős a múltunk, lepereg minden emlék a kosárba, mi szép sorban megszámoljuk és igazságosan elosztjuk háromfelé. Együtt állunk a Teremtő előtt, egymás kezét fogjuk és mosolygunk. A sarokban apró foltból ígéret születik, lehámlik a tegnap, apró darabokból rakom össze a jövőt. Kirakós életérzés, csak ti, együtt a világ ellen, vagy éppen érte. Csupa csend ma a szó is, közös gondolatok, közös vágyak és egy közös test. Anyánké.

Emlékszem Káinra és Ábelre. Anyjuk, Éva méhében fogantak, apjuk, Ádám tanította őket a férfilétre. Álmomban visszatértek. Káin plasztikai sebész lett, öccse háziorvos. Egy családi vacsoránál Káin leszólta testvére autóját, mert az öreg volt és kopott, majd a munkájába kötött bele. Aztán gúnyosan felajánlott neki egy állást a magánklinikáján. Ábel nemet mondott, azt állította, jól érzi magát falusi doktorként, szeret gyógyítani és nem akar melleket nagyobbítani újgazdagoknak. Káin irtózatos haragra lobbant, elhatározta, bosszút áll testvérén. Anyja, Éva látta, hogy elsőszülött fia készül valamire, megpróbált beszélni vele. Kérlelte Káint, ne ártson Ábelnek. De Káin hajthatatlan volt, kilátásba helyezte, hogy megleckézteti öccsét, aki kioktatta, és elutasította ajánlatát. Néhány nap múlva levelet kapott Ábel az orvosi kamarától, amelyben arról értesítik, eljárást kezdeményeznek ellene gondatlanság miatt. Ábel később megtudta, hogy névtelen feljelentés érkezett a szakmai szervezethez, amelyben azt állították, hanyagul látja el betegeit, ami miatt az egyik falubeli meghalt. Néhány nappal később rendőrök keresték fel Ábelt, és elindult ellene egy hosszú nyomozás, miközben felfüggesztették állásából. Teljesen tönkrement. Káin szépen gyarapodott, kiterjesztette birodalmát, egyre több szépségklinikát nyitott. Ábelt időközben elítélték gondatlanságból elkövetett emberölés miatt, olyan bizonyítékok alapján, amelyek nyilvánvalóan manipuláltak voltak. Éva sírt, s mivel tudta, hogy Káin bosszúja csapott le Ábelre, idősebb fiát kitagadta a családból. Ábelen persze ez sem segített, hosszú évekre börtönbe került, a betegei is elpártoltak mellőle.

Csapzottan ébredek álmomból. Saját testvéreimre gondolok. Ráncainkból néhány gyűrött szoknyára kitelne már, külön töltött nyarak és telek kézen fogva sétálnak mögöttünk, ha csendben maradunk, hallani a lépteik. Félárván maradtunk, apánk itt hagyott bennünket. Csak a megsárgult fotókon mosolyog az a nyúlánk fiatalember. Anyánk mellett elrohant a valóság, éjszakánként távoli tájakon kóborol, pipacsmezőkön újra fiatal. Befonja a hajunk és énekel, a hangok gyöngysorrá formálódnak, karcsú nyakát díszítik. Olyan szép, mondom a testvéreimnek, és táncolunk, amíg leszáll az est.

Ha majd én nem leszek, ti megmaradtok egymásnak, mondja anyám, és meredten néz kifelé az ablakon. Jégcsap csüng az ereszcsatornán, gyerekkoromra emlékeztet, amikor még öten együtt ültünk a vacsoraasztalnál. Krumplit sütöttünk héjában, gőz kúszott ki a kockás pokróc alól, mindenki kacagott és nem gondoltunk az öregségre. Mi hárman egymásnak, egymásért, csak mi és senki más. Káin és Ábel messze van már, itt nem véres a föld meggyilkolt testvérektől, de a Jóisten fogja a kezünk ma is és mindennap, ha kérjük. Holnap együtt kimegyünk a piacra és megkeressük a titkokat a kofák kötényzsebében. Az egyik nagyanyánkra emlékeztet, aki Juliska volt és mindig bobájkával kényeztetett bennünket. Soha senki nem sír többet, vagy ha igen, akkor azt is együtt tesszük.

Suttogunk, csak mi hárman értjük ezt a különös nyelvet. Nincsenek benne mondatok – csak érzés hömpölyög, át a falon, át a földeken, át a mindenségen. Ez a pillanat jó lehet az együttlétre, kicsomagolom az érzést, és odaadom nektek ajándékba. Majd, ha újra nyár lesz, kiterítjük és hanyatt fekve együtt nézzük a kacagó, göndör bárányfelhőket.

Döme Barbara

Felvételünk illusztráció.