Kovács Dániel Gábor: Mesélj, kérlek, hogyan kerültél kapcsolatba a focival és az Újpesttel? 

Bokros László: A futball szeretete a családunkban természetes dolog volt. Magától értetődött, hogy édesapámmal rendszeresen járunk Újpest-meccsekre. Kisgyerekként is kívülről fújtam az aktuális összeállítást, valamint figyelemmel követtem a riválisokat is. A kettős rangadók életre szóló élménnyel ajándékoztak meg, és már akkor megfogalmaztam magamban azt, hogy mindenképpen szeretném megélni a pillanatot, amikor a szurkolók az én dalaimat éneklik. Gyermekként ez elég komoly álomnak tűnt, azonban a játékosok mellett mindig is figyeltem a szurkolótábort, és már akkor is megállapítottam, hogy ha harmóniában működnek együtt, a végeredmény nem lehet más, mint a siker. Szerencsére a hetvenes évekből is emlékszem meccsekre, akkoriban pedig igazán fényesen csillogott az Újpest csillaga.

KDG: Hosszú évekig segítetted a testvéredet a szurkolás irányításában a dobod segítségével. Hogyan kerültél fel a kerítésre?

BL: Párizsban játszottunk, és ott láttam profi dobosokat az ellenfél táborában. Nagyon összetett dolgokat játszottak. A visszavágón azután elkértem a dobot a többiektől, majd később a testvérem is felült mellém dobolni, és együtt kísértük Zakar Imit, az akkori zseniális előénekest. Később testvérem lett a capo, így együtt irányítottuk a tábor szurkolását.

KDG: Sportoltál valaha? Vagy a sportból inkább csak a szurkolás fogott meg? 

BL: Fociztam, mint a nyolcvanas években szinte mindenki, azonban később a tanulást, majd idővel a zenélést választottam.

KDG: A Dagály és egyéb uszodák környékén gyakran látni téged. Mennyit úszol? Vagy inkább csak a relax miatt jársz? 

BL: Amikor belendülök, hónapokon keresztül szinte minden nap leúszom a magam 1500 méterét, és rendszeresen szaunázok is, valamint a nyári időszakban a Duna melletti szabadstrandokat is előszeretettel látogatom. A víz és a Nap együtt tökéletesen felfrissít. Egészen más rezgéssel él az, aki rendszeresen úszik vagy csak éppen relaxál a gyógyvízben. Érdemes kikapcsolni néha az őrült módon felgyorsult világot.

KDG: A szurkolói szubkultúra mellett a jazzt is tekinthetjük afféle szubkultúrának a zenén belül. Mindig vonzottak ezek az underground sztorik?

BL: Az igazi dolgokat szeretem. A zenélés, a szurkolás és az úszás is a pillanatban lévő létre nevel. A szabadsággal, a kiszámíthatatlanság izgalmával megőriz valamit a szakralitásra épült világból. Amikor az ember a pillanatban létezik, teljesen le tudja magát választani a gyorsulási versenyben lévő, túlfeszített környezetről. Talán éppen ezért érdekelnek az underground dolgok a mai napig. Egészen más logika, sajnos egyre idejétmúltabb.

KDG: A kétezres évek elején kezdett beköszönni az internet világa, és az akkor megjelenő online szurkolói fórumokon hamar kitűntél a választékos stílusoddal, nem mindennapi nyelvezeteddel. Honnan jött az íráshoz való kötődésed és az, hogy már több mint tíz könyved jelent meg?

BL: Az írás már gyerekkoromban is jól ment. Rendkívül gyorsan olvasok, valószínűleg ez segített abban, hogy rengeteg dolgot befogadtam már nagyon fiatalon. Az íráshoz mindenképpen szükséges a saját stílus. Azt gondolom, akkor lehet jó író az ember, ha képes arra, hogy mindig egyedi és izgalmas nézőpontot találjon. Amit mindenkinek javaslok, hogy sok-sok könyvet olvasson, ugyanis a könyvek olvasása segíti az agyat abban, hogy képeket tudjon alkotni, valamint aki sokat olvas, az alvás közben sokat is álmodik. 

KDG: A múlt héten jelent meg legújabb köteted Az Isten maffiája címmel. Miről szól a könyv? 

BL: Az Isten maffiája fülszövegében úgy fogalmaztunk a főhőssel közösen, hogy „Egy könyv a barátságról, a szeretetről, az Újpestről és az éjszakáról”. Azt gondolom, ebben minden benne van. Egy Újpest-szurkoló kalandos életét mutatom be rejtői stílusban, korszakokon és országokon át. Spirituális időutazás, sok izgalmas pillanattal és azzal a tanulsággal, hogy amennyiben valaki a megfelelő emberekkel veszi körbe magát, képes lesz mindennel megküzdeni az élete folyamán. A főhős, Bruce valós személy, akivel lényegében közösen írtuk a könyvet. 

KDG: Nemcsak íróként fejted ki a gondolataidat, hanem több mint 14 éve vezeted a 90.9 Jazzyn a Jazzy Hungaricum című műsort. Hetente négyszer vendégül látod a hazai kulturális élet kiemelkedő szereplőit. Mit szeretsz jobban: írni vagy a mikrofon mögött ülni? Netán a dobok mögött?

 BL: Mindegyiket szeretem. A pillanatban lévő lét a legfontosabb dolog. Az interjúkban is igyekszem arra törekedni, hogy kötetlenül tudjunk beszélgetni, jó hangulatban és a hallgatók számára is élvezhető módon. A dobolás is szenvedély. Az ihletett pillanatokat hasonlóképpen megtalálom írás és zenélés közben is. Érdemes jóban lenni a múzsákkal, hiszen az ő segítségük nélkül nehezen születnek meg a dolgok. A művészet és a kultúra mindig is segített abban, hogy megtaláljuk az életben azt, amiért valójában a világra jöttünk. A szurkolás sok szempontból hasonlít a zenéléshez, azzal a kiegészítéssel, hogy nem előre megírt kották szerint halad az előadás, hanem sokszor a pályán történtekre reflektálva. 

KDG: Egyik interjúdban említetted, hogy mentális tanácsadással is foglalkozol, „lélekedzőként” aposztrofáltad magad. Miért tartod ezt fontosnak akkor, amikor a globalizáció egyre inkább megszüneti az egyént, és igyekszik fogyasztókat csinálni belőlünk?

BL: Visszautalnék az interjú elejére. A pillanatban való lét szinte teljesen kiveszni látszik. Millió behatás ér mindenkit folyamatosan, a közösségi média pedig elhozta a szegény emberek ingyen drogját a dopamin és a szerotonin formájában. A „like”-jel vagy az emojik mind-mind kőkemény drogként funkcionálnak, miközben a társas kapcsolatok szinte teljesen leépülnek, átadva helyüket a tömeges magánynak. Falanszter felé haladunk, ahol szinte senki sem szól senkihez, csak a telefonjába menekülve „túlél”. Érdemes visszatalálni oda, ahol igazán jól érezzünk magunkat. Ahol egyszerűen csak a pillanatban létezünk. Érdemes néha visszafelé tekinteni, lelassulni és azzal foglalkozni, ami valójában a dolgunk.