Van egy elsőre bugyutának tűnő telefonos játék az éterben, Jurassic World a neve. Már többször írtam róla, de soha nem ennyire átfogót. Lényeg, hogy a fiamnak töltöttem le sok évvel ezelőtt, amikor még dínórajongó volt a szentem, aztán addig segítettem neki játszani, hogy én lettem a rabja. (Olykor szánakozva nézi mostanában, amint fél kézzel játszom.)

A játék lényege, hogy húsevő, növényevő, égi és vízi jurakori lényeket tenyészt, vesz, fejleszt az ember, eljut velük bizonyos szintre, gyűjtöget (játék)pénzt, dns-t, fejleszti az ánimálokat, és főleg csatázik velük – a gyűjtögetést nem lehet megspórolni, tehát időben elnyújtott játék (tkp. évek kellenek az előrejutáshoz, ezen még pénzzel sem lehet segíteni), a csaták mindig másak és érdekesek, rengeteget kell fejszámolni, ugyanis az ütések számától függően az ütőerő exponenciálisan növekszik, és az online térben lévő ellenfél szintén sokat (fej)számol. Biztosan vannak vagányabb játékok, de én sajnos (?) éppen ennek lettem a rabja. Még úgy is, hogy néha bizony reklámfilmeket is kell nézni, hogy az ember kapjon érte ötven dns-t. (Egy valamirevaló állat ára közel százezer dns, tehát nem kevés reklámspot-bámulás ez…)

Az embernek azonban néha meg kell állnia és számot vetnie azzal, mit csinál, mire tékozolja (maradék) éveit. Én is így teszek hát.

Ez a rabság szörnyű.

Még akkor is, ha tudom, hogy igazából afféle szenvedélybetegségből való gyógyulás utáni pótlék; ahogy a leszokott drogosok vallásosak lesznek és Jézusban találják meg az új drogot, én, a leszokott cigis még aránylag olcsón megúsztam, hiszen nem lettem alkesz, drogos, szerencsejátékos vagy akármi: ehelyett ezt az ostoba játékot játszom. De akkor is: teljesen függő vagyok, tudom ezt jól, olvasás, sőt írás közben is félautomata üzemmódban nyomogatom a reklámfilmeket egymás után, az agyam már odanézés nélkül is pontosan tudja, mikor jár le a fél perc, ameddig a reklámspot tart, és mikor kell újra megnyomni a Watch-gombot. Ez… ez szánalmas. És ijesztő is kicsit: hiszen semmiben nem tudok igazán elmélyülni, csak fél percekre, mivel ugye mindegyre meg kell nyomnom a gombot. (Oké, még mindig verem az ötmásodperces TikTok-videó-bámulókat, de na: nem is velük kell összehasonlítanom magam.) Felszínes lettem hát, és minden bizonnyal időt lopok, de legalábbis veszek el ennél értelmesebb dolgoktól – de azt hiszem, a negatívum ennyi.

Lássuk viszont a pozitív oldalt! (Természetesen úgy, hogy nem dicsérni és főleg nem magyarázni akarom a szenvedélybetegségemet, mint egy szenvedélybeteg – de valójában igen.) Ez a rabság: csodás.

Hogy mire tanított meg? Elősorolhatatlanul sok mindenre.

Először is az apró gyűjtögetés örömére – még akkor is, ha az egész csak játék. Türelemre – a gyűjtéshez, és minden máshoz is. Csakúgy, mint az életben, ebben a játékban sem lehet siettetni semmit: napi 350 dns-t kapsz akkor is, ha fejre állsz. De ha elengeded a türelmetlenséget, és zen-nyugalommal viszonyulsz az élet dolgaihoz, hosszú távon mégiscsak gyarapodsz. Mondanám, hogy sok kicsi sokra megy, de minek. Ezt a leckét nehezebben vagy sehogy nem tanultam volna meg a Jurassic World nélkül.

Ebből következik a következő okítás: hogy végül is mi az élet célja? Ezen is el kell – bizony – gondolkodni. A válasz: gyarapodni kell. Oké, de meddig? Hol az elég, hol a vége? Én ebben a játékban már mindent elértem, amit lehetett, nincs a készítők által adott elnyerhető további jutalom, mégis játszom tovább: az ismétlés, a növekedés öröme miatt küzdök. „S az ember célja e küzdés maga.” Há’ nem? Há’ de.

A csaták még egy másik dologra is megtanítottak, pedig nehezen tudtam elsőre elfogadni (mármint hogy ez a retek bármit is taníthat nekem… ő… nekem!): a növényevőt legyőzi a húsevő, a repülő legyőzi a vízilényt, de a vízi legyőzi a húsevőt, a növényevő pedig a repülőt. Körforgás, úgyszólván. Namármost minden küzdőcsapatnak három állatból kell állnia – és bizony ha egynemű a csapatom, sokkal könnyebben veszítek, mint ha vegyes csapatot állítok össze/ki. „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”, mondta István király. Olyan biz’ az egynemű és egyforma csapat is.

Ha a negatívumoknál említett felületesedést másik fénytörésben vizsgálom meg, már nem olyan rossz a helyzet: hiszen egy-egy reklámfilm elindítása, egy-egy küzdelem végigjátszása, a termés begyűjtése, az állatok megetetése mind-mind pihenésszámba megy olvasás, írás közben. És mindez az emberirobot-szerű matatás – nekem legalábbis – nagyon sok krízist segített túlélni. Nemcsak alkotói vonalon, hanem emberi vonalon is. A mechanikus mozgás öröme és megnyugtató természete ott van az ujjamban, amikor elindít(ok) egy reklámot vagy odasóz(ok) a robusztus T-Rexszel a nyamvadt növényfaló nyavalyásnak.

A legfontosabbat a végére hagytam: a fejszámolás. Mindig utáltam a matekot, és aggódva figyeltem, amint az összes demencia elleni gyakorlat matematikai gondolkodást és agy-ébrentartást követel (majd) (?). De végül meglett nekem is: remélem, a sok küzdelemmel és számolással friss marad sokáig az agyvelej, és később hanyatlom le, mint az egyszeri Brachioszaurusz az Indoraptor csapásai alatt.