Hegedűs Imre János írása Lokodi Imre Ölelni galagonyát című kötetéről

Tudjuk, vannak települések, falvak, városok, amelyekben összesűrűsödnek a szellem, a gondolat, a tudás, a lelki áramlás molekulái. Nem az épületek teszik azt. Születtek és születni fognak férfiak, nők, akik megnövelik a bölcsőhely fajsúlyát, előidézik ragyogását. Ilyen irizáló fényű bölcsőhelyek a Székelyföldön Zágon, Farkaslaka, Székelyzsombor, Pusztakamarás, Nagygalambfalva… És Mikháza. Itt, Mikházán született kortárs prózaírónk, Lokodi Imre.

Érdemes pillantást vetni a falu múltjára. Egyházi zarándokhely, 1635-ben boszniai ferencesek telepedtek le itt, de az igazi kolostoralapító Kájoni János volt 1666-ban. Elakad a lélegzetünk, ha megpróbáljuk áttekinteni a polihisztor, a tudós páter életművét: orgonista, orgonaépítő, zeneszerző, nyomdász, tankönyvíró, botanikus, a Kájoni Kódex alapítója… Igen, mindez hozzátartozik Mikháza batyujához, ezáltal lett a falu – Csíksomlyó után – a második legnagyobb búcsújáró hely, s környéke szentföld. S még egy jegy: a község a népdalok folyója, a Nyárád két partján fekszik. Ebből a bokorból bújt ki Lokodi Imre.

Nem banalizáló megjegyzés ez, új novelláskötetének a címe: Ölelni galagonyát. Márpedig a galagonya – bokor. Tüskés ágai védik a nyáron zöld, ősszel égőpiros bogyóit. Bizony: „…izzik a galagonya / izzik a galagonya ruhája.” (W. S.)

A kötetben huszonöt írás. Jobbára novellák. Egy sincs gyér vagy gyenge köztük. A szerző jól válogatott. Olyan provokatív a címadó írás, muszáj elsőnek abba belekapaszkodni: Ölelni galagonyát – Kusztos Imre emlékére.

Trianon-novella. A nehezen megfejthető metafora, a sokrétegű szimbólum arról szól, hogy rákényszerülünk magunkhoz venni, ölelni azt, ami szúr, ami vág, ami sorvaszt, ami pusztít, ami öl. Ez így túl egyszerű. Banális. A szerző karátos szöveggel fogalmaz: „A kő nem hasad, marad az Úristentől kipattintva Trianon-kőnek az Aranyos mentén.” Csúcsa fölött, fenn a hegyekben követ fejtenek. Vörös, rezes, oxidált sziklakő ez. Lokodi nem mondja ki, de az olvasó érzi. Véráztatta kő ez. Ezzel kell együtt élni. Egyek vagyunk ezzel, mint Krisztus a töviskoronájával. S mi lett az eredménye, a következménye ennek a koronázásnak?

Erről szól ez a könyv. Arról a süllyedésről ír Lokodi, amely Trianon után a Kárpát-medencében bekövetkezett. Balkán lettünk, a rossz Balkán, a feudális Balkán, ahol szikrányit sem változott a világ, ahol ma is a bojárok, az emberhajcsárok szellemei kísértenek. Történelmi tény, itt, Európának ezen a tájékán maradt fenn legtovább a rabszolgaság.

Lokodi kiválasztott egy területet. Egy foltot, amely modell. A rossz Balkán modellje. És ez a Duna-delta. Ott érthető és természetes, hogy nem változik a világ. A víz hömpölygése, a nádrengetegek hullámzása, a békák kórusa, a bogár, a hínár pont olyan, mint amilyen ezer évvel ezelőtt volt.

És az emberek? Az emberi világot konzerválták, illetve befagyasztották a hajcsárok, a hatalom őrei, a foglyokat őrző katonák, a káplárok, a törzsőrmesterek, a fegyőrök. Mert a Delta Gulág lett. Az ártatlanul elhurcolt, a méltatlanul megbélyegzett emberek szenvedésének színhelye. Láger. – Ez az egyik réteg.

De élnek a Duna-deltában civilek, románok, gagauzok, lipovánok, tatárok, törökök, kazahok, görögök, akik leszakadtak Európáról, illetve nem is voltak rajta soha, életmódjukat megszabja a víz, a nád, az iszap, a táplálkozás, az élelem, a foglalkozás. Ők is lágerlakók, a Delta foglyai. Kerítés nélküli láger a Delta. Különös emberek, Lokodi irodalmi hősöket formál belőlük, s hogy milyenek ők, érdemes néhány, magyar olvasó által soha nem hallott nevet felsorolni: Vlagyimir, Manuila atya, Katürsah, Nica káplár, Ulici bácsi, Nicin pátriárka, Ruszlánya, Barjám apó, Slejmik, az örömlány, Djordje, Oleg stb. Mintha más bolygóra csöppentünk volna!

Ezt az amúgy is furcsa, különös, egzotikus világot színezi át Lokodi misztériummal, babonákkal, eltorzult, elferdült egyházi tételekkel, dogmákkal, hitből hiedelem lesz ezáltal, az emberek elveszítik realitásérzéküket, ami irracionális, azt tarják valósnak. Márpedig ahol hitből hiedelem lesz, ott csodák történnek. Már-már a blaszfémiát súrolja az eset, a Csodák a beömlésnél novellában Vlagyimir kapitány, akit igencsak nagy fallosszal áldott meg a természet, farkasordító hidegben kimegy hugyozni, s lábon állva megfagy. A kutyák megszagolják, fintorognak, vinnyogva szélednek szét, csak a kevésbé kényes sakálok marnak a büdös húsba.

A rémisztő csodánál sokkal érdekesebb a szerző kommentárja. Azt firtatja, hogy viszonyul ehhez a környezet. Joggal szemlélődik, ő ugyanis ott volt kiskatona a Deltában. Hát nem csalódik! Nincs új a nap alatt! Az emberek olyanok, mint ez a talmi csoda: „Hiába néztem szét, hiába kerestem rémületet vagy legalább részvétet az arcokon, senkit sem érintett mélyenszántó érzékenységgel a kapitány végzete.”

Mélyre vetette a horgonyát Lokodi Imre a Delta lagúnájában, de nem horgonyozott le ott véglegesen. Bebarangolja az ország majd minden táját. Szereti, kedveli a Nyugati Érchegység világát, pakulárok, katrincás román fáták, bányászok, kőtörők világát firtatja, kutatja, hol realista, hol misztikus, hol csodateremtő írói intuícióval vizsgálódik, elmélkedik, meditál, keresi az élet értelmét.

Nincs nagyobb írói feladat. Aki keres, az talál. A Bibliát idézi Férfi Hallstadtból című novellájának hőse, Rádeberger: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak.” (Máté 7,7.) Máskor meg: „Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Lukács 11,10.) Sarkítottan ars poeticának is nevezhető a szent könyvből kiválasztott idézet.

Lokodi Imre, keres, kutat, zörget, bekopog, keresi azokat az embereket, akikről elfeledkezett a világ, akiket betakartak a történelem omlásai.

(Magyar Napló – Fókusz Egyesület, 2023)