Kedves Kartársak! Újév napján van itt néhány dolog, ami nem tűr halogatást. Bizonyos tényeket tisztáznunk kell, ez mindannyiunk érdeke.

Először is muszáj leszögeznünk, rendkívül határozottan, hogy egy új év nem lehet jó. Amióta csak az eszünket tudjuk, az új év soha semmi jót nem hozott – sőt, menet közben mindig kiderült, hogy az újabb esztendő rosszabb, mint amilyen az előző volt. Általában véve is igaz, hogy soha semmi jó nem származott abból, ha a régit lecserélték valami újra. Az emberiség több évezrede naivan azt képzeli, hogy egy új fejezet eltörli a bajokat, megszüntet minden bánatot satöbbi, satöbbi. Mily sajnálatos, mindig akadnak megrögzött optimisták, akik makacsul hajtogatják: Meglátod, minden rendbe jön! Pedig Márai Sándor is bölcsen megírta a Naplójában, hogy az örök optimisták rettentően fárasztók, a valóságban semmi nem jön rendbe, és minden csak rosszabb lesz. Történetesen ezt 1945-ben állapította meg, a világháború végén, Budapest ostroma után, de a Rákosi-rendszer és az emigrálása és 1956 és a hidegháború előtt. Tessék, mennyire igaza lett, na ugye.

Másodsorban mondjuk ki: az még csak hagyján, hogy az új rosszabb, mint a régi – de már a régi sem a régi. Meggyőző példák erre a mostanság piacra dobott retro édességek: világosan emlékszem, hogy nyolcéves koromban a Vadász szelet íze sokkal finomabb volt, mint jelenleg. Ebből következően abszurddá vált az a szókapcsolat, hogy boldog új év – vérzivataros századainkból egyébként is tudjuk, hogy egy tőről metszett magyar ember nem lehet boldog soha.

Kedves Kartársak! Ezen a ponton ne féljünk szembesülni a kérdéssel: mi az, hogy 2024? Nevetséges. A 2023 egy komolyan vehető évszám volt, hármassal a végén, de az a négyes… Olyan számjegy nincs is. Esztendővel ezelőtt rengeteg erőfeszítésünkbe került átállítani a tudatunkat 2022-ről 2023-ra, hogy amikor aláírjuk a gigantikus összegekről szóló irodalmi honoráriumos megbízási szerződéseinket, ne tévesszük el az évszámot – és most megint az átállással kell vesződnünk. Minek folyton variálni, miért nem lehet kitartani a már megszokott mellett?

Az évkezdet arra is remek alkalom, hogy végleg leszámoljunk a fiatalság mítoszával. Egyszer s mindenkorra mondjuk ki: most, hogy mi már elmúltunk negyvenévesek, a fiatalság érvényét veszítette, a fiatalokat pedig az irodalmi pályán minden lehető módon akadályozni kell. Hiszen nézzünk csak meg egy-egy fiatalt, valósággal ordít a tekintetéről: kizárólag azért született meg, hogy minket, az idősebb nemzedéket leváltson. Minden fiatal egy időzített bomba. Ha pedig csoportba verődnek, átváltoznak hullámmá, hogy minket az óceán partja felé taszítva elmossanak.

A fiataloknak számos szörnyű tulajdonságuk van. Például reggelente csak úgy felkelnek, és gondtalanul mennek: nem fáj semmijük, nem sajog a derekuk, nem meszesedik a nyakcsigolyájuk. Ez felháborító! Még visszatetszőbb, hogy nem egy közülük – horribile dictu – tehetséges. Ezért az utcán időnként mögéjük lopakodom, és elgáncsolom őket, hogy rossz legyen nekik. Szüntelenül szemem előtt lebeg halhatatlan irodalomtörténész mesterem, nagydoktor Gáncs Arnold útmutatása: „A fiatalok borzalmasak!”

Kedves Kar-, Kor- és Kórtársak! Hozzátok fordulok, Nagy Koppány Zsolt, Király Farkas, Mirtse Zsuzsa és mind a többiek: hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Hogyan engedhettük meg, hogy tehetséges fiatalok legyenek körülöttünk? Ebben az esztendőben több éberséget várok tőletek, és azt, hogy közös erővel, könyörtelenül leszámoljunk az ifjakkal. Tudom, nem könnyű utálni őket, mert nem egy közülük értelmes, elhivatott és rokonszenves. Ám az efféle szempontok nem befolyásolhatnak. A szakmai féltékenység felkorbácsolására léteznek megfelelő technikák, íme az egyik, nekem mindig remekül bevált. Ha egy fiatal szerző tollából remek szöveget olvasunk, tegyük fel magunknak a kérdést: Tudtam én huszonkét évesen ilyen jól írni? S ha kimondjuk az őszinte választ, hogy „nem”, akkor máris képesek vagyunk az illetőt tartósan és elszántan gyűlölni. Most pedig koccintsunk!

Zsille Gábor