Az ezer ránc szántotta arc, a lekonyuló bajusz vésődött recehártyánkba, s ha halljuk, olvassuk a nevét, Kalotaszeg jut eszünkbe. Kós Károly ez az ember, több mint ember, már-már mitológiai alak, ha tetteit és cselekedeteit vizsgáljuk, olyan érzésünk támad, hogy népmesét olvasunk, a mélyből felemelkedő, minden akadályt legyőző hős bajvívásainak vagyunk tanúi.

És Kalotaszeg! Az is ikon, sőt szakrális fogalom, ő tette azzá, Árpád-korabeli gesztussal vitte végbe a honfoglalás művét, választott szülőföldje minden értékét magába olvasztotta, hogy aztán a dialektika törvénye alapján a fordítottja is bekövetkezzen, általa lett országos, sőt világhírű ez a Kalota, a Körös, a Nádas folyóvizek mentén elterülő vidék, Várad és Kolozsvár között a legszínesebb folt. A nagy előd, Ady is rácsodálkozott mindent látó szemeivel erre a színfoltra: „Pompás magyarok, templomból jövet, / Mentek át a Kalota folyón / S a hidat fényben majdnem fölemelte / Az ölelő, júniusi nap.” (A Kalota partján)

Pedig Kós Károly Temesváron született 1883. december 16-án, pontosan 140 évvel ezelőtt. Az is elhalványult a köztudatban, hogy a postai kishivatalnok édesapát gyakran helyezték át a Monarchia különböző településeire, emiatt járja a gyermek az iskola kisebb osztályait Nagyszebenben, a szászok fellegvárában, itt bámulja meg a középkori ízlés alapján épült házakat, bástyatornyokat, várfalakat, öntudatlanul, ösztöneivel érzi, akkor szép egy épület, ha egyszerű, és ha abban több nép ízlésvilága olvadt egybe, ha szász, magyar, román kőművesek rakják egymásra a téglát, faragják ki a követ.

Genealógiája sem hétköznapi, az édesapa, a szász Karl Kosch feleségül veszi a francia–osztrák származású Sidonia Sivet kisasszonyt, ebből a nem mindennapi keveredésből születet meg az ízig-vérig magyar, Kós Károly.

Szeben után a következő állomáshely Kolozsvár, ott is a Farkas utca. Az ugyancsak grafikus, képzőművész, festő, szépíró Árkossy István írta: „A Farkas utca Erdély szellemi sugárútja.” Itt épült fel az első kőszínház, a Farkas utcai alma materből indult útjára a legtöbb kolozsvári művész, tudós: Apáczai Csere János jó szelleme munkál itt. Az ősrégi Kollégiumban lesz Kós az intézet szemefénye, éltanuló, reáltudományokban és humán tantárgyakban egyaránt jeles.

Csokonai is éltanuló volt, Arany is, Ady is, egyikükkel sem az iskolapad emelkedett a felhők fölé, kellett az élet, az embersokadalom, a sors, az áramlás. Ez Kós Károlynál úgy következett be, hogy vakációkban nekivág a Mezőség és Kalotaszeg országútjainak, egyik osztálytársa meghívására Türe faluba is eljut, ott ismeri meg a református pap lányát, Balázs Idát, akivel jóval később, tíz év múlva házasságot köt, akinek vallását is fölveszi, evangélikusból református lesz. Kettős eljegyzés ez, lánnyal és vidékkel köt frigyet, mindkettővel legendás lesz a „házassága”, csodás életet él a négygyermekes Kós-házaspár (Gyermekei rangos tudósok, művészek lesznek: szerkesztő, szobrászművész, színésznő, néprajztudós!), és Kalotaszeghez úgy viszonyul, mint hithű keresztény a Szentföldhöz.

De hosszú az út Kalotaszegtől – Kalotaszegig! Alig követhetők az események!

Egyben van az ország, a Monarchia éppen életképessé válik, az egyensúly kezd átbillenni Bécsről Budapestre, természetes, hogy egy Kolozsváron érettségizett diák itt iratkozik be a József Nádor Műegyetem mérnöki karára, de a nagyváros nem tudja beszorítani falai közé, vakációkban járja Kalotaszeget, felfedezi a Székelyföldet, 1910-ben telket vásárol Sztánán, nyaralót épít, ebből lesz később a legendás Varjúvár, 1916 és 1918 között másfél évig ösztöndíjjal Isztanbulban tanul, bejön szemhatárába a Kelet, otthon, Pesten egymás után kapja a megrendeléseket, karrierje felfut az egyetemi tanárságig…

Képtelenség az élete minden mozzanatára kitérni.

Előgyakorlatnak nevezhető az 1909-ben írott verses elbeszélő költemény: Atila királról ének. Így, ezzel a régies, népi helyesírással. Állítólag vonatban hallotta félálomban egy székely asszonytól a dalt. Munkáját illusztrálja is, nádtollal rajzolja meg a hun király palotáját, a házasságkötést, a temetést, a gyilkosságokat.

1911-ben a Régi Kalotaszeg. Szerelméről, választott szülőföldjéről ír és rajzol. Itt már egyensúlyban van az írás és a rajz, ódon, zamatos, népi nyelv, és középkort idéznek az iniciálék, a miniatűrök, a grafikai rajzok, a pompás cirkalmak.

Minden jel arra mutatott, európai képzőművészet csúcsa lesz az életműve.

És akkor jött a háború. A nagy háború. A brutális békekötés után nem csak kötelességből megy haza Erdélybe. Érzi, tudja, hogy a meglódult világban egyetlen szilárd talaj, rengés nélküli talapzat a szülőföld. A választott kis haza, Kalotaszeg. Megalapítja a Kalotaszegi Köztársaságot.

Ismét olyan korszaka következett be az életében, amelynek számbavétele rövid jegyzetben lehetetlen.

Írást vár tőle Erdély magyarsága. Az írott szó erejében bíznak az irodalom, a kultúra szervezői. Az építészmérnök tollat ragad, mert úgy érzi, csak így tud eljutni véreihez. Igen, a véreihez, holott benne csepp magyar vér sem keringett, germán, francia, osztrák ősöktől származott.

A Kiáltó Szó röpirata (Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen) 1921-ben olyan, mint a sportoló dobbantása. János evangéliumából veszi a szót, és mondja, kiáltja, az sem túlzás, ha azt mondjuk, kőbe vési a megváltozott idők imperatívuszait:

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol leosztottak valamit, valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.”

„A régi Magyarország nincs többé a számunkra: de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania … feltámadt, és van…”

„Kiáltó szó vagyok, azt kiáltom: építenünk kell.”

„Építenünk kell! Fogunk hát építeni érős várakat régi Isteneknek…”

„Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból.”

Íme, az erdélyi magyarság kátéja. Akár tízparancsolatnak is nevezhető. Ez őrizte a hitet, ez adott erőt évtizedekig, s még a jelenkor magyarságához is van üzenete. A Kiáltó Szó lett a transzszilvanizmus ideológiai alapja, a húszas, a harmincas évek magyar közéletének, irodalmának, képzőművészetének a fundamentuma. Kimondja azt, hogy Erdély az erdélyieké, az itt élő népek közös hazája, s megbékéléssel elkezdhető a közös munka, a közös építkezés.

Nem rajta múlott, hogy mindez nem valósult meg. Ő szívós, kitartó munkával járult hozzá a torony építéséhez, nem temetkezett el a sztánai Varjúvárban, munkatársa lesz a Keleti Újságnak, Vasárnapcímmel lapot alapít, igazgatója lesz az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalatnak, egyik szervezője a Helikon Társaságnak, részt vesz a marosvécsi találkozókon, kiadja 1923-ban Erdély kövei című könyvét, amelyben a műemlék értékű relikviákat gyűjti egybe, építész mivoltáról sem feledkezik meg, 1930-ban A lakóház művészete nagyszerű munkáját adja ki.

És jöttek a regények, színművek! A Gálok (1921) a Varju nemzetség (1924) a Budai Nagy Antal (1936) színjátéka.

A Gálok inkább novellafüzér, amelyben egy család a föld, a birtok megtartásáért vívott évszázados küzdelmét követhetjük nyomon. A Varju nemzetség történelmi regény. A Rákócziak kora. Kós zsenialitása abban áll, hogy a Rákóczi-Bethlen főúri konfliktust le tudja hozni a köznép világába. Megvalósul élete alapeszméje. Nem idegen a Petőfiétől. Valójában csak a népben lehet bízni, az ő munkája, vére, verejtéke tartja fenn a világot. A Varjuk mentik meg a regényben Kalotaszeget a tatárok dúlásától. A Budai Nagy Antal inkább kísérlet, az 1437-es jobbágyfelkelés eseményeit viszi színpadra, annak idealizált vezérét formálja meg.

Az Országépítő (1934) regényéről külön kell szólni. Az egész magyar prózairodalom egyik gyöngyszeme. A román bolsevizmus azért üldözte, mert a könyv Szent István tetteiről és cselekedeteiről szól. Egyetlen bántó kijelentés sincs abban, s mégis indexre helyezték, a könyvtárakból kitiltották, a legkisebb falvak iskolai könyvtárát is átkutatták a hatalom kopói.

De érte Kós Károlyt személy szerinti sérelem is. A második világháborúban, 1944-ben Maniu-bandák fasisztái feldúlták a sztánai otthonát, kirabolták, őt és a családtagokat falusi parasztok bujtatták el szénaboglyában, szalmakazalban, alig maradtak életben.

Így értelmezték az uralkodó nemzet vezetői, politikusai a Kiáltó Szó himnikus szavait, így viszonyultak ahhoz a fontos ideához, hogy Erdélyben az egyetlen járható út a megbékélés és a közösen végzett munka.

Stílusával azt teremtette meg, amit Bartók és Kodály a zenében. Szintézisbe olvasztotta a népit, az archaikust a modernnel. A kalotaszegi népnyelv és a székely balladák sűrített, szaggatott, kihagyásos nyelvritmusa munkál írásaiban. Ugyanez jellemző grafikáira is, művészettörténészek állítják, a kihagyott vonal teszi izgalmassá a rajzait.

Torony nélkül nincs épület a Kós-birodalomban, a négy kistorony a főtorony oldalában ikonikus jegy. Alkotásai közül ma már műemlék jó néhány: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete, a Fővárosi Állatkert pavilonjai, a zebegényi Havas Boldogasszony templom, a Monostor-úti református templom Kolozsvárott stb.

140 évvel ezelőtt született. Nem csak emléke él. Munkálkodnak elmék az ő nevében, 2023-ban a magyar építészet napjának nyilvánították december 16-át, és Kós Károly-életműdíjat létesítettek, amelyet évente adnak át tehetséges művészeknek. Nevét sok intézmény, iskola, utca viseli.

A Házsongárdban nyugszik. Méltatói közül többen nevezték reneszánsz embernek. Az volt ő, Leonardo, Michelangelo rokona, művész és tudós egy személyben.

Hegedűs Imre János