A negyedik évszak kapujában állok. December van, korán sötétedik. Komor a föld, fehér, szürke és fekete. Ez illik ahhoz a kevéshez, ami ilyenkor még megterem. Fekete retek a kamrában, fehér gyertya az asztalon. Fekete, fehér, kopár, csend, észak, éjszaka, hideg, sorolom. Mégis kedvemre való évszak ez. Ez a visszahúzódás, tartalékgyűjtés, szótlanság nem idegen tőlem. Szeretek forrón élni, lelkesedni, fejjel nekirohanni a falnak – a saját falaimnak kiváltképp –, és takarásban lenni, elbújni, elcsendesedni is.

Pedig sokáig kudarcként éltem meg a hallgatást. Hogy nem tudok mindig egyenletesen áramoltatni. Gyengeségnek és szégyennek gondoltam, pedig, ha korábban kezdem figyelni az évszakok ritmusát, a körkörösséget, talán sok fölös körtől, rossz élménytől kímélem meg magam. Igaz, sosem volt cél, hogy különösebben megkíméljem magam bármitől. Ezekre a szunnyadó időkre szükség van, nem lehet mindig kipergetni, teremni, teremteni. Nem lehet (és talán nem is szabad) mindig megosztódni, közölni. A hallgatás erőgyűjtés és begyűjtés is lehet. Feltölteni a raktárakat, hordani fel polcra, tenni kosárba, amit odakint találok. Közben magamban is rámolok, átnézem, minek járt le már a szavatossága, mi az, amitől ideje megválnom, és mi az, amiből majd valamit készítenék. Mi az, ami táplálhat még.

De honnan tudja a föld, hogy most hallgatnia kell? Honnan emlékszik a mag, hogy mikor kell majd elindulnia a fény felé?

A szerkesztőségtől nem messze, a kisboltban, ahol pár szem mandarint szoktam venni reggelenként, a pénztáros dohog, hogy már egy hónapja a végtelenített, csupa habban úszó karácsonyi zenéket kell hallgatnia a hangszórókból, már viszket tőlük. Megértem. Mert persze, készüljünk lélekben az ünnepre, építsük fel magunkban, de azért az arany középutat olyan jó lenne megtartani. Amerre nézek ezekben a hetekben, zajos és aranyoskodó a világ. Folyik, áramlik, zubog az arany mindenhol, pedig az arannyal vigyázni kell. Ha túl sok van belőle, káprázik a szem. Nekem elég lenne a Nap aranyalmája, a karácsonyfa ágain lógó „kisbolygók”, az aranydiók, vagy a gótikus katedrálisok oltárképein az ég, mert hiszen ott a mennyország van, annak pedig a régi ember gondolkodása szerint aranyszínűnek kell lennie – ennek a logikáját értem, és szépnek, fénylőnek látom, a fából faragott kis szentekkel együtt. De a végtelen számú aranymasni, aranygömb, aranygirland – a tengeren túlról áthozott műanyagpirossal kombinálva – jobban fáraszt, mint a hegymenet. Ezért kerülöm a karácsonyi filmeket is: nincs egy szabad centiméter sem, amelyet ne díszítenének agyon, a masnikra is masnit kötnek – a mindent elárasztó giccs pedig lehangol. Értem én, hogy az ember fénnyel harcol a sötétség ellen, lármával az elmúlástól való félelem ellen, de kevesebb harc is elég lenne talán.

Miközben én a csöndjeimmel vagyok elfoglalva, a környezetem éppen másmilyennek lát: szerintük nincs rendesen szakaszolva az időm. Hogy nem „teszem le” a munkát, lantot, hanem állandóan a dolgaimmal babrálok. Ez nem helyes, emelik fel a mutatóujjukat, mert szeretnek. És mert nem mondanak le a megnevelésemről. Értem teszik, hallgassak rájuk, a javamat szolgálná, kár, hogy ilyenkor befogom a fülemet.

Pedig ez nem így van, gondolom magamban. Igenis, szakaszolom az időmet, csak máshogy. Vannak egészen pici teleim is például. Szinte minden órába, ha nem is minden órába, de azért minden napba jut „csend és hó és halál”. A napközbeni zajokat másfajta zajjal nem tudom kipihenni. Egész nap sorsokat látok, a metrón, az utcákon, beszélgetések közben, történetek és történések labirintusában bolyongok, így, amikor hazaérek, nincs étvágyam újabb sorsokba és zajokba belevágni késemet-villámat. Nem a távirányítót veszem a kezembe, hanem lekapcsolom magamban a lámpákat, és hallgatok, rendezgetem mindazt, ami megtörtént. Naplóírás, vacakolás a betűimmel. Az álombéli zajok után is erre a csendre van szükségem. Ebbe a köztes térbe leginkább a fehér papírt tudom beengedni, vagy ülök a monitorral szemben, mint egy buborékban. Inkább korábban felkelek, de szeretem így kezdeni a napot. Aztán azon veszem észre magam, hogy két mondat között elkalandozik a figyelmem, és az ablakom előtti nyárfán ülő madarakat hallgatom. Szeretem, ha ezek a hangok vezetnek vissza a világba.

Aztán vannak nagyobb teleim is. Voltak évekig tartók, amikor csak az életműködéshez szükséges minimumot tettem meg magamért, és nagyjából az egyetlen reményem az volt, hogy az ilyen tél sem tarthat végtelenségig. Hogy majd fölálmodja magát a tavaszba. Csak várni kell tudni. Az pedig nem is olyan egyszerű, mert ehhez a látszólagos mozdulatlansághoz is erő kell. Kivártam. Erre gondolok most is, advent ideje alatt.

Mirtse Zsuzsa