A Goldberg-variációk minden idők legcsodálatosabb zeneműve. Ezt nem csak én gondolom így – pár évente felbukkan egy istenadta tehetség, ifjú vagy kevésbé ifjú zongoraművész, és repertoárjába illeszti ezt a szellemileg és technikailag egyaránt virtuóz művet. A Goldberg-variációk fantázianéven valójában Johann Sebastian Bach billentyűsgyakorlatát tartják műsoron a világ pódiumai. A zenemű egy áriából áll, és különböző változataiból, eredetileg kétmanuálos csembalóra írta a mester. Lírai dallamok és pergő etűdök váltakoznak sorban. A sors fintora, a dekadens véletlen – ami a zenetörténetben éppúgy, mint az irodalom- vagy a színháztörténetben rendre előfordul, hisz az élet attól is szép, hogy nem robotok beprogramozott, ezáltal kiszámítható gyakorlatán alapul, hanem a humán lény különös természetén –, hogy Bach ezt a művét egy szokatlan felkérésre írta. Legalábbis az adoma ezt állítja, ami a zenetudomány jelen állása szerint nem valós alapokon nyugszik. A felkérés – mert persze a szívem kalapál a jó sztorikért, és akár igaz, akár nem, nekem ez a változat kell – arról szól, hogy a szász választófejedelem orosz követe, midőn Lipcsében élt, felkérte Johann Sebastian Bach karmester urat, hogy írjon egy zongoradarabot az ő házi zongoristájának ajánlva (mert akkoriban ilyen is volt, az élő muzsikát nem pótolta holmi Spotify), hogy éjszakai forgolódása alatt, mert szegény alvászavarban szenvedett, akárcsak én, olyan muzsikát hallgasson, ami hozzásegíti gondolatainak áramlását a jótékony álomba. Így lett a címe Goldberg-variációk, a fiatalurat ugyanis Johann Gottlieb Goldbergnek hívták. Bach ezt a felkérést nem tudta komolyan venni, ő rendes, szorgos ember lévén – hisz egyszerre volt kántor, orgonista, kamaramuzsikus, zeneszerző, igazgató, karnagy, édesapa, családfenntartó, s ki tudja még, mennyiféle tisztsége volt odahaza Lipcsében – bizony elfáradt estére annyira, hogy kialudja magát reggelig. Nem így az orosz gróf, aki tegyük fel, tétlenkedett naphosszat szolgái gyűrűjében, és még éjszaka is megengedhette magának azt a luxust, hogy ne pihenjen. Hiszen addig mormolt délelőtt, ameddig csak akart. Hozzáteszem, ez csak egy feltételezés, az is lehetséges, hogy nagy zenerajongó volt, ha már erre a célra fenntartott magánál egy zongoraművészt, mert akárki nem tudja eljátszani ezt a darabot. De ha eljátszom a gondolattal, mi indoka lehetett még erre a felkérésre, bizony sok minden eszembe jut, még frivol, fura gondolatok is megfogannak a fejemben. Elképzelem, de mégse, mert nem illő cselekedet, miként ünnepelték a zene magasztos nagyságát a zongorista fiú és a gróf éjszakánként a hálószobában. Mert Bach zenéje, a komolytalanságomon túl a legmagasabb szférákba repíti az embert, és tulajdonképpen minden gondolat, még az enyém is megbocsájtható, ha róla van szó.

Na most Bach, aki sok pénzt kapott erre a munkára, sőt, kiemelkedően magas honorárium ütötte a markát, elszórakozott kicsit rajta, és az etűdökben kihívást keresett magának. Elővett egy slágert – mit második felesége, Anna Magdalena Bach a kottáskönyvecskéjében őrizgetett a szerző sok egyéb dallamával együtt –, zeneszerző barátja, Gottfried Heinrich Stölzel Diomédesz című operájának áriáját, és erre az énekdallamra improvizált harminc variációt! Ha velem vagy, örömmel megyek című dal köré izgalmas kánonokat helyezett el, táncokat, mi több, fúgavariációt is komponált. A sorozaton belül saját szabályokat állított fel magának, a szabályokon belül újabb szabályokat, és amikor ez már untatta, újabb furfangot eszelt ki, emelte a téteket. A kánont tükörbe fordította, és az addig is emelkedő hangközök ellenkező irányba mozdultak el. A keretes szerkezetű mű befejezése előtt pedig odabiggyesztette még az ellenpontozásban szerkesztett áriát is! A zenetörténészek egyik fő csemegéje a kompozíció kiértékelése, bonyolultsága és kifinomultsága okán, még nekik sem könnyű megfejteni Bach erre a műre alkalmazott szabályrendszerét. A zongoraművészek életművük apró gyémántdarabjaként őrizgetik a repertoárjukban a sok, ennél könnyebb, de szórakoztatóbb zongoraverseny mellett. Egyedül kiállni a közönség elé egy szál zongorával, és megbabonázni, lelkivasút-utazásra vinni a közönséget egy furcsa, tág amplitúdójú, formavilágában egyedülálló etűdkavalkáddal az érzések birodalmába, na ez varázslat!

Felejthetetlen élmény találkozni ezzel a művel. Az ember fejében motoszkál, és váratlanul bukkan elő a nap folyamán bárhol, bármikor, csak éjszaka nem.

Az álmatlansággal egészen különleges viszonyban vagyok, néha úgy kezelem, mint egy jó barátot, aki időnként meglátogat. Az igaz, hogy mindig a legrosszabbkor toppan be: előadás vagy próba előtt, forgatás vagy szereplőválogatáskor, mikor a legpihentebbnek kellene lennem. De már nem érdekel, megtanultam kedvesen fogadni, relaxálva hallgatom a fülembe duruzsoló értelmezhetetlen gondolatait, magával ragadó eszmefuttatásait, néha a hülyeség határán kockázó játszmáit. Egészen szórakoztató tud lenni, és akkor sem haragszik meg, ha véletlenül elalszom. Sokszor eszembe juttatja ezeken az éjjeleken a Goldberg-variációkat. Elképzelem, ahogy görnyed a kottafejek fölött Bach mester, nagyítólencsével, mert folyamatosan romlott a látása, és arra törekszik, hogy kellően izgalmas művet alkosson a gróf álmatlansága ellen.

Sosem értettem meg, hogy gondolta Bach, hogy ezen a művén el lehet aludni? Annyira szép és nemes, mint harmatfüvön az esőcseppek vagy a penészvirág a hűtőmben, finom, érzékeny, színes és szimmetrikus rajzolatú, ahogy a természet törvényei kirajzolódnak az említett példákon. Szellemi esszenciája és érzelmi kavalkádja a legérettebb zenei filozófia. És akkor érkezik egy ilyen felkérés, ez a dekadens, őrült gondolat, hogy valaki, kivételezettként álmatlan éjszakáin forgolódjon arra a gondosan megmunkált mesterműre, amit a 21. században többezres nézőközönség lélegzetvisszafojtva figyel! Ha Bach tudta volna, hogy ez lesz belőle, akkor mit alkotott volna? Hová szárnyalna ennél magasabbra?

Bach, aki a legpontosabb mederbe terelte a hangokat, precíz volt és szabálykövető, csupán megoldotta ezt a feladatot, vagy könnyed játszadozása révén jutott a legtökéletesebb megoldáshoz? Nehéz válaszolni, arra mindenesetre érdemes felvetés, hogy felidézzük magunkban ezt az áriát és variációit egy álmatlan éjszakán.

Tallián Mariann