Nagyanyámat látom imbolyogni a gyertyalángban. Ujját a szájára teszi, így jelzi, nincs ideje a szónak, ma a várakozásé a főszerep. Alakja nyúlánkká lesz a lángban, táncol, kékfestő kötényéről liszt havazik. Kilép a narancsszínű látomásból, mögém áll és befonja a hajam, akár gyerekkoromban. Még a kacagásának is fahéjillata van.

Türelemre int az adventi várakozás. Nagyanyám is erre tanított, miközben kalácsot készített. Alaposan meggyúrta a tésztát, aztán vártuk, hogy megkeljen a fahéjas kőtt kalács. Így mondta: kőtt kalács, és közben kacagott. Miközben várakoztunk, elővettük a fényképalbumot, és ő mesélt. Kívülről tudtuk az összes történetét, mégsem szóltunk soha közbe, mert nagyanyám megtanította, hogy a várakozás alatt nincs türelmetlenkedés, csak szeretet és béke. Adventban is ezt keresem, s miközben egyenként meggyújtom a négy gyertyát, azon töprengek, mire is várakozom én leginkább ebben a karácsonyig tartó áldott időszakban.

Az első gyertya

Várakozom arra, hogy újra találkozhassam elhunyt szeretteimmel. Hiszek abban, hogy halálunk után újra együtt leszünk valahol. Apám majd a kapuban vár, épp olyan lesz, mint régen, hosszú szövetkabátja minden lépésnél megsimogatja az utcát. Lesz nála ajándék is, és amikor sírni készülök, mókázik. Apámnak nem volt mobiltelefonja, és sosem dugta zsebre a kezét, hogy bármikor megfoghassam, ha szükségem volt rá. A Mennyországban találkozom majd a nagyszüleimmel is, és ott lesz a mindig nevetős keresztapám a barátaimmal, akik olyan fiatalon távoztak el, hogy még elköszönni sem volt időnk. Várakozom a régi ölelésekre, minden érzésre, ami az évek alatt sem csepegett le az ereszcsatornán. Amikor már mind együtt leszünk, veszünk egy óriás léghajót, s ha valaki szomorkodik, felemelkedünk a világ tetejéig, és olyan szépet látunk, amiről még álmodni sem mertünk.

A második gyertya

Várakozom arra, hogy a barátaim, akik a háború miatt Kárpátalján rekedtek, újra meglátogassanak és biztonságban legyenek. Vannak, akik két éve nem hagyhatják el az országot, mert számukra ez TILOS. Így, csupa nagybetűvel. Várakozom a háború végére, s engedtessék meg nekem, hogy adventban igenis higgyem, egyszer vége lesz ennek az értelmetlen öldöklésnek. Az anyák és a gyermekek újra sétálhatnak a napsütötte, virágillatú tavaszban, a férfiak pedig fegyver helyett újszülötteket tartanak a karjukban. Várom, hogy azok, akik ezt a helyzetet szítják, szóba álljanak a Jóistennel és ne mutassanak neki hátraarcot. Ne készüljenek koporsók huszonéveseknek, és az édesanyák égessék el az összes gyászruhájukat. Várakozom a józan ész és a hit győzelmére.

A harmadik gyertya

Várakozom arra, hogy egyszer találkozhassak a meg nem született gyermekemmel. Hogy megtudjam, miért nem jött soha. Akkor majd pókhálóselyemből készítek neki helyet, öleléssel fogadom és megfőzöm a kedvenc ételét. Jó anyád vagyok, mondom neki, és ő mosolyog, bólint, mert tudja, hogy igazság szól a számból. Azt állítja, hasonlítok a nagyapjára, és a fülembe súgja, miért lettem más, mint a többi anya. Akkor sírok majd legalább egy esztendeig, feketében ugyan nem járok, de mindennap virágot dobok a Balatonba Csopaknál. Egyszer váratlanul mellém kerül az utcán, megfogja a kezem, és sétálunk, amíg el nem érünk a világ végéig. Ott leülünk, lelógatjuk a lábunk és éneklünk egy dalt.

A negyedik gyertya

Várakozom Jézus születésére. Hogy közelebbről láthassam, elzarándokolok ahhoz a jászolhoz, bemutatkozom Máriának. Jólnevelt vagyok, nagyapám tanított a kézfogásra, nagyanyám pedig azt mondta, higgyek a Jóistenben. Akkor is hittem volna, ha ezt nem mondja, de sosem árultam el neki, nehogy megbántsam. Esténként kinyitotta a Bibliát, és együtt imádkoztunk, de nem olvastuk a szöveget, ami a szívünkből jött, azt mondtuk ki. Jézust nem hívtuk Jézuskának karácsonykor sem, és kijavítottunk mindenkit, aki fenyőünnepre invitált bennünket. A templomban hideg volt, de szépen beszélt a tiszteletes. Nagyanyámat katolikusnak keresztelték, nagyapámat reformátusnak, együtt imádkoztak és sosem hagyták el egymást.

Advent van, nagyanyámat látom a gyertyalángban, zsebéből megbékélést szór szerteszét, és mosolyog mindenkire, aki elfáradt.

Döme Barbara