A születés misztériuma minden földi halandónak kijár. De elménk dúsítja, bővíti, gazdagítja a misztériumot, ha zseni születik. Kettőszázötven évvel ezelőtt, 1773. november 17-én egy művelt, olvasott debreceni polgárasszony, Diószegi Sára zsenit szült. Sem égen, sem földön nem mutatkoztak különös jelek, nem tűnt fel lángcsóvás üstökös, de az éjszakai nyugtalanságok, a felriadások, a látomások sejtették, hogy nem közrendi halandó, nem hétköznapi személy látta meg a napvilágot a „kálvinista Rómában”. Mint sejtelem, mint ki nem mondott ígéret, ott volt, benne volt a vézna, beteges kisgyermekben a híres, Shakespeare-től kölcsönzött dilemma: „Lenni? vagy nem lenni? – kérdések kérdése, / Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.” (A lélek halhatatlansága. Halotti versek) – Három jelző: nehéz, kétes, szép.

Izzásban, lázban, testi, lelki vívódásban eltelt rövid életét ez a három, népmesébe illő próbatétel határozta meg: zsenge gyermekkorban jelentkező tehetsége malomkő gyanánt nehezedett rá, számtalanszor gyötörte kétely, de mindenkor a szépség Mont Blanc-csúcsára hágott, a nyelv, a hit, az etika és a teremtésben megvalósuló esztétika meredek hágóit mászta, mert az esztétikum, akár a havasi gyopár, csak hegyszakadékokban nyílik.

Diáktársai a híres-nevezetes debreceni kollégiumban Cimbalomnak nevezték. Nem gúnynév volt ez, hanem becenév. A zseniális gyermek lényegét, tehetségének eszenciáját megfogalmazó szó. Több mint szó: metafora.

Sokhúrú hangszer a cimbalom. Ha mesterkéz pengeti, zeng, sikolt, kacag, jajgat, morog, sír, zsong, de csak pattanásig feszült húrokkal hiteles a hangja. Debrecen zsenijének későbbi költőtársa, Arany János „bomlott cimbalomnak” nevezte örömtől bolydult állapotát.

Csokonai lelkében túlfeszített húrok pengtek. Ha nem a felemás világ srófolta azokat, gondoskodott ő arról, hogy ne lazuljanak. Halmozta a terheket, latinul verselt, bírta a két dallamos nyelvet, a franciát és az olaszt, birkózott a némettel, a göröggel, a héberrel, a perzsával, s olvasott, megszállottan bújta a könyveket, beszáguldozta a filozófia és a világirodalom mezeit, a botanikába, füvésztanba mestere és szellemi apja, Földi János vezette be, és – hogy a költészettel rokon művészet se maradjon ki – önszorgalommal jutott el oda, hogy hallgatóság számára is élvezhetően zongorázott.

És verselt! Otthon volt az időmértékes verslábak és a hangsúlyos ritmusképletek világában, először próbálkozott a kétféle ritmusmód összekapcsolásával, napi penzumot szabott ki magának, s az önképző körben egy-egy nyelvet osztottak ki a tagoknak.

A jelek – látszólag – a lenni vagy nem lenni dilemmájában a pozitív sarok felé mutattak, a pozitív létezést ígérték. De költő számára csak a teremtés izzó kohója az adekvát médium, amelyben az addig nem létező „termék”, a mű megszületik.

Kihívta maga ellen a sorsot. Túl merev, túl unalmas, túl eseménytelen volt számára a kollégiumi élet, ráadásul tudta, s ha nem tudta, érezte, tanár vagy lelkipásztor lesz belőle, ha nem tépi szét a kötelékeket.

És széttépte! Mindent elkövetett, hogy az intézet vezetősége perbe fogja, fegyelmi tanács elé állítsa, s kicsapja a kollégiumból. A csikó akkor érzi jól magát, ha megszabadul a hámtól. Csokonai a végső döntés előtt távozik, élete vízválasztójának számító esztendőben, 1795. június 15-én az auditórium szószékéről búcsúbeszédet mond. A fegyelmi tanács jegyzőkönyve megajándékozott minket, utódokat egy újabb metaforával. Az „aljas színész” jelzős szószerkezet akkor, ott szitokszónak számított, ma már babérkoszorú a zseniális poéta fején: „Ez a beszéd – szokatlan, példátlan, az iskolai intézmények ellenére magyarul volt írva, felolvasva szokatlan helyről, szokatlan hangon, taglejtésekkel, melyek inkább illettek volna egy aljas színészhez, mint búcsúzóhoz…”

Tehát aljas színész! Mekkora viharokat keltett költőutódjának, Petőfinek az életében a makacs idea: mindenáron vándorkomédiás akart lenni. Legyünk hálásak a jegyzőkönyvet megfogalmazó Vaskalapnak, mert látjuk, láttatja velünk a szószékben magyarul beszélő, széles gesztusokkal hadonászó ifjút, Debrecen legértékesebb polgárát, a magyar vers zsenijét, akit az akkor még csak forrongó művészet, a színjátszás kordélyára ültetettek fel a merev, dermesztő rend őrei.

Verset is írt élete új színterén, Sárospatakon: Búcsú a magyar Múzsáktól. Szerencsére csak poétai lárma, fajsúlytalan fogadkozás volt, soha nem hagyta el a Parnasszust. Bekövetkezett az a csoda, amely ritka a világirodalomban. Az életmű igen értékes része úgy született meg, hogy a szerző még az iskolapadot koptatta. Első zsengéi stílusgyakorlatok, mégis ámulva tapasztaljuk, hogy a tizenvalahány éves gyermek gyűlöli a zsarnokságot, a gőgöt, megveti a fösvényeket, hátat fordít az álszenteskedőknek.

És korán, túlontúl korán próbálkozik más műfajokkal, Békaegérharc munkája előlegezi Petőfi: A helység kalapácsa zseniális stílusparódiáját. A kardcsörtető, a hetvenkedő hadfiak torzképe úgy jön létre, hogy Csokonai művében a békák harcolnak egerekkel, Petőfi pedig egy közönséges kocsmai verekedést ál-himnusz hangon énekel meg.

De a líra csatornája ered meg igen korán. Két remekművében (A feredés, Egy tulipánhoz) előttünk áll a pompás, a díszes, játékosságában, zeneiségében, csengő-bongó ritmuskavalkádban tobzódó rokokó költő. Egy tulipánhoz vers két első sora fuvolahang, oda kívánkozik minden versgyűjtemény élére: „A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt:” Később átdolgozta ezt a miniatűr remekművet, és Tartózkodó kérelem címmel vette be a Lilla-ciklusba.

Átütő erejűek a korai szakaszában született nagy gondolati versek. Ember-voltunk nagy témái, kérdései forrongnak azokban: hit, hatalom, gazdagság, szegénység, szelídség, jóság, bátorság, alázat, pénz, magántulajdon, törvény, törvénytelenség… (Konstantinápoly, A tél, Az estve, Zsugori uram)

Döbbenten kell megállni, a hála érzetével hódolni mindenkor, ha olvassuk a Marosvásárhelyi gondolatok poéma nagyságú költeményét. Kérdezzük ámulattal, hogyan fért bele szemhatárába a legmostohább sorsú magyar népcsoport, a moldvai csángóság. Még ma sem tud mindenki róluk! S ő, a debreceni diák-poéta a 18. század végén magyar nemzetközösségébe emeli-öleli őket: „Vajha Moldvának is kies parlagjai / Ameddig terjednek a Pontus habjai / Magyar koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is Polgártársunk lenne!”

Bámulatos! Miután költőszemmel szétnézett a szépségesen szép Székelyföldön, átszállt gondolatban a Keleti-Kárpátokon, s megkereste ottani magyar testvéreit! Milyen igaz Ady szava! Csokonai „fényküllőzött fél magyar eget”. Nemes szellemének villanásai megvilágították a sötétülő magyar égboltozatot! Legalább ekkora csodálatot vált ki a késő utódokból legérettebb színpadi alkotása: A méla Tempefői, avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Ezerhétszázkilencvenháromban írta. Húszéves volt ekkor. Nyilván önarckép, de benne van minden művész sorsa, aki tollat ragadott, s vállalta a küzdelmet az elmaradottság, a szellemi tunyaság, az üresfejűség, a hazafiatlanság ellen. A beszédes nevek mindent elmondanak: Fegyverneki, Serteperti, Koppóházi, Tökkolopi. Rozália az egyetlen lény, aki olvas, aki művelt, meggyőzi apját, fizesse ki a koldusszegény költő nyomdaadósságát. Befejezetlen mű a Tempefői, de Csokonai vázlata alapján Görgei Gábor 1968-ban befejezte.

Aki empátiával, rajongással foglalkozik a Csokonai életművel, s lépésről lépésre halad, repeslő szívvel várja, hogy megérkezzen a Lilla-dalok birodalmába, Lilla elvarázsolt szigetére. A költő portréját e territórium feltérképezése nélkül megrajzolni nem lehet.

Hosszú, kanyargós vándorútján Komáromba is eljutott, ott ismerte meg Vajda Júliát. A lány szép, a lány gazdag, duzzad az életkedvtől, a poéta koldusszegény, beteg, és gyakran néz a pohár fenekére. A remény mégis fellobban, kicsiholja a boldogság toccatáit, hogy aztán tengerbe zuhanjon, tenger fenekén váljon igazgyönggyé. Most már tudjuk, a Lilla-dalok nem egy időben születtek, a múzsa nem csak Vajda Júlia volt. Csokonai szerelmes versciklust tervezett, hatalmas csalódására Kisfaludy Sándor megelőzte őt Himfyjével.

Ekkora időtávlatból lényegtelen ez. A boldog Lilla-dalok szívet, lelket termékenyítő remekművek, olvasva azokat, fülünkkel, szívünkkel, lelkünkkel, még a zsigereinkkel is érezzük, több ezer éves történetében először zeng igazán a magyar nyelv, darabossága megszűnik, monotóniája meghal, ahelyett nimfák kórusa zeng, hárfa, fuvola hangja száll. Nem túlzás ez az állítás. Elegendő bizonyíték A rózsabimbóhoz vers első strófája: „Nyílj ki, nyájasan mosolygó / Rózsabimbó! nyílj ki már, / Nyílj ki; a bokorba bolygó / Gyenge szellők csókja vár.” – Ő megtanulta, s minket is tanít arra, miképpen kell megszólítani bimbót, kinyílt virágot, fűt, fát, csikóbőrös kulacsot, tihanyi ekhót, a csalfa, vak reményt.

Férjhez megy a lány, s a poéta tovább bolyong az országban, dunántúli mecénásoknál, barátoknál húzza meg magát, s bánatában írja a csalódott szerelem Lilla-dalait, azoknak fényesen ragyogó csillaga a közismert: A reményhez. Dallamot is komponáltak hozzá, ezrek éneklik.

Az alkotás különös, furcsa velejárója, hogy a fájdalom, a bú, a szomorúság is termékenyít. Zeneműben, versben, prózai alkotásban, festészetben semmivel sem kisebb értékű a kín, a szenvedés, mint a boldogság. Pontosabban a megtermékenyítő ereje nem kisebb. Hatványozottan érvényes ez Csokonai Vitéz Mihály alkotóművészetére. Élete utolsó éveit szerelmi csalódás, tüdőbaj, tűzvész, szegénység keseríti, s mindezek ellenére vagy ezek által remekművek kerülnek ki a keze alól.

Még hahotára fakasztó vígeposz is született, a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon. Megismétlődik a Békaegérharc kisszerű, nevetséges harci helyzete. Dorottya nemesasszony, a 65 éves matróna, mivel egyetlen gavallér sem vette le a pártát a fejéről a farsangon, ráadásul a társaság kigúnyolta, kinevette, harcot, háborút hirdet egy mitologikus alak, Karnevál ellen, sőt minden férfi, minden gavallér ellen.

Az eposzok kötelező kellékében, az invokációban a szerző csakis a boros butéliához fohászkodik: „Fársángi jó borral habzó butellia! / Melytől a múzsákban gyúl a fantázia. / Te tölts bé engemet élő spiritussal, / Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”

Baldakinra áll Dorottya, azt nyolc szűz emeli, onnan, akár egy feldmarsal, irányítja a csatát. Opor, a férfihadak vezére turpissággal bontja meg a szép ellenség csatarendjét. – Aki engem először megcsókol – kiáltja –, azt veszem feleségül. – A hatás nem maradt el: „Édes kotlós anyjok egy kotyogására / Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára: / Minden kisasszonyok akként tódulának…” Végül a legfőbb nemtő, Vénusz istenasszony oldja meg a bonyodalmat, megfiatalítja Dorottyát, és férjhez adja egy nemesifjúhoz.

Annyira friss, annyira dinamikus, annyira változatos ez a mű, ma is olvashatja bárki, és hasát fogja nevettében. Egyetlen eredeti mű, amelyik Csokonai életében megjelent!

A költősors nem végződött ilyen vidáman. Csokonai 1800-ban hazatér Debrecenbe, leégett házuk romjai között húzódik meg, kevés híve van már, Fazekas Mihály és néhány kollégiumi diák látogatja, Szentgyörgyi József orvos próbálja meggyógyítani, de ő már igaz társának a magányt tartja, nevezi.

Rhédey Lajosné temetésére írta meg utolsó nagy művét, halotti beszédét: A lélek halhatatlansága. Halotti versek. A temetésen, Nagyváradon megfázott, tüdőgyulladást kapott, ami végzett vele, 1805. január 28-án a Cimbalom végleg elnémult. Megszólalt ugyanakkor a feltámadás harsonája.

Csokonai Vitéz Mihály 250 év elteltével is él, szelleme hat, örökifjú lelke bennünk lakik, huncut turpisságain nevetünk, melankóliájában osztozunk, magyarságát magunkba szívjuk, a fiatalok tőle tanulják a szerelem ábécéjét.

Hegedűs Imre János