Utazásra hívlak, légy virtuális turista a saját múltadban! Bebarangolhatod egykori helyeidet, láthatod az akkori utcákat, házakat, hegyeket, fákat, folyópartot. Bármikor megállíthatod az utazást, a nagyító segítségével pedig ráközelíthetsz a részletekre is. Háromdimenziós karakterek formájában elevenednek meg azok, akik fontosak voltak neked, akiknek fontos voltál. Akiket szerettél, s akik szerettek, de elsétáltál a szeretetük mellett. Akiket bántottál, és akik téged bántottak. Láthatod magad kislányként, viszontláthatod azokat, akikkel dolgod volt – olvasom az első hajnali felébredésnél a képzeletbeli hírfolyamomban, amikor végigpörgetem magamban. A régi Rómáról a napokban néztem meg egy virtuális sétát – talán ennek az emléke erősödött fel bennem. Vajon milyen lenne, ha egy különleges program az életem színtereit rekonstruálná és terítené elém, mint egy óriási szőnyeget? Nevezhetem élettérképnek is. Bölcsebb lenne reggelig inkább még aludni, de most sokkal jobban izgat a játék, amit kitaláltam magamnak.

Az egyetlen forrás a saját emlékezetem lesz, ebből tud a szimulációs programom építkezni. És persze fizetni kell a virtuális sétaútért, magamnak sem adom ingyen. Mert komoly ára van annak, hogy kívülről vagy felülről láthassuk mindazt, amit felépítettünk, szétvertünk, amit megtapostak – vagy posztamensre emeltünk magunkban. Az emlékezés erőfeszítést igénylő, sokszor keserves munkájával kell fizetni ezért az utazásért. Megváltom a képzeletbeli jegyet, elindítom a programot.

Az első hely a babaszobám. Nem őrzök saját emlékeket róla, édesanyám emlékeiből építkezem. Figyeli húszmilliméteres ujjaimat, pólyában fekszem. Mosolyog rám. Talán arra gondol, hogy sötét erdőkön vagy fény írta mezőkön keresztül vezet-e majd az utam, vajon az ő mosolya bennem folytatódik-e, s tudok-e úgy szeretni majd, ahogyan ő tudott. Nem akarok válaszokon gondolkozni, megyek tovább. Megkerülöm a templomot, ahol megkereszteltek, halad tovább a tekintetem, egy platánon áll meg. Ott játszom mellette kislányként. A fa törzséhez kötözöm éppen pokrócból készített sátramat. Egy kisfiú segít nekem. Itt fogunk lakni, mondja. Helyes fiú, de nekem nem ő tetszik, abba vagyok szerelmes, aki kézen állva jár a fűben. Ez utóbbi fütyül rám, mert nem vagyok még harci díszben, játszóruha van rajtam, amit utálok, de anyukám szerint ez praktikus játékhoz, nem a függönyanyagból biztosítótűkkel összeeszkábált, hódítónak szánt ruhám, amelyben hetvenhétszeres erővel bíró nőstényördögnek érzem magam. Azt az anyagot tegyem csak vissza a szekrénybe, nem arra való. A terítők sem. Pedig az egész világ játék nekem, a függöny, nagymami brossa, a lehullott mályva virágai.

Az a platánfa talán már nincs is meg. Ahogy a kiserdőt is beépítették, ahol annyit csavarogtam. A szánkózáshoz használt kisdombot letarolták, betonút lett a helyén. Más irányba fordulok. Őszi utca kanyarog előttem. Sétálok haza az iskolából, mellettem kicsit nagyobb fiú. Nem sietünk, leülünk útközben az egyik padra. Éhes vagyok, nekem adja a kiflijének nagyobbik felét. Ételről mond le a kedvemért. Hősnek és rettenetesen férfiasnak tartom ezért. Itt elidőznék, de menni kell tovább, megannyi kép vár még rám. A következő helyszínen farmerban ülök egy lépcsőn, első cigi, első pohár bor, első ölelés, első törésvonal. Túlvagyok ezeken is, haladjunk. Felgyorsul az utazás, jövök-megyek helyszínek, utcák, épületek, törésvonalak, erdők között, autópálya, belvárosi kávéház terasza, márvány sírkövek, páholyból nézek valami darabot, kisestélyi, nagyestélyi, fogadás, egy másik helyen hátizsákkal kapaszkodom felfelé a hegyi ösvényen. Hol van az a kislány, aki mindentől és mindenkitől félt?

Nem tudom úgy látni azokat a helyeket, ahogy egykor láttam. Azokat a fákat, épületeket, embereket sem. Eltávolodtam egykori magamtól is. Tudom, hogy ez az én utazásom, bejárásom, ezt az utat egyedül kell megtennem – ha itt lennél mellettem, akkor is, évről évre több utcával, erdővel, autópályával, testhosszig érő bizonytalansággal, bizalmatlansággal. Tudom, mégis azt veszem észre, hogy egy idő után nem köti le a figyelmemet.

Idegenül bolyongok az egykoraim között, aztán már csak azt érzem, hogy ki akarok innen szabadulni. Nem jó folyamatosan bolygatni a kinőttet, elmúltat – túl sokat foglalkozom az eddiggel, többet kellene az eztánnal. Azon pedig hajlamos vagyok átnézni, ami, amim éppen van. Pedig a mostra kellene ránagyítanom, azon elidőznöm. Nincs akkora óriásszőnyeg, amelyre mindaz ráférne, ami körülvesz. Van benne jó is, rossz is, tőlem függ, mit akarok majd megőrizni, s mi az, ami mellett jobb, ha elsétálok, vagy végleg elengedem.

Magam elé emelem a tenyeremet, az életvonalat nézegetem rajta, amíg elfolyik a szemem előtt, aztán hűs szellőt érzek, mintha kertben sétálnék, hajnali szél fúj át – de szerintem akkor már alszom. Van még pár órám az igazi reggelig. Ott szeretnék lenni. Pont a mostomban.

Mirtse Zsuzsa