Mindig azt remélem, hogy nem kapok már több rossz hírt a szülőföldemről, aztán mindig tévedek. 2018 októberében megjelent egy újsághír, miszerint a munkácsi vár fokán lévő Turul-emlékművet lecserélik az ukrán nemzet címerére. Már az is fájdalmas volt, amikor a magyar zászló lekerült az ukrán mellől, könnyek között néztem a várat akkor, mintha csupaszabb lett volna. Felháborodva, de tudomásul vettük, ahogyan a címeres dolgot is. Az ukránoké a vár, azt tesznek vele, amit akarnak. Mindenki el is felejtkezett erről az emlékmű-eltávolításról, hiszen kisebb bajuk is nagyobb most az ukránoknak – gondoltuk naivan. Míg egy nap jött a hír, hogy nincs már a helyén a madár. A város vezetősége eltávolította. Aztán jött a még nagyobb sokk, nem eltávolították, mint anno a csehek, nem beolvasztották, mint egykor a szovjetek, hanem lefűrészelték, míg szólt a légiriadó, és az emlékmű a várárokba zuhant. A kard és a karmok maradtak. A tehetetlen düh régi ismerős. A miértek sorakoztak egyre és végül elborítottak. Egymást követték a hírek, Munkács polgármestere büszke a tettére, Kárpátalja kormányzója elítéli a cselekedetet, a civil szervezetek értetlenül állva tiltakoznak, és semmi nem ér egy fabatkát sem. Sem a szavak, sem a versek, semmi.

A Turul-emlékmű egy jelkép volt a kárpátaljaiak számára, de messze nem katonai jelkép, ahogyan azt Munkács vezetői mondják, hanem egy történelmi emlékezés jelképe. A kárpátaljai népnél toleránsabbat, türelmesebbet, megtörtebbet nem ismerek. Az aprócska régió lakosai csak nyugalmat akarnak, csak annyit, hogy ne bántsák többet őket, elegük van, elfáradtak, és sokakat már az sem érdekli, hogy épp ki van hatalmon. Az ember mindent képes megszokni, ezt is, csupán felfoghatatlan, hogy épp most tették, amit tettek. Kárpátalja az egyetlen békés része Ukrajnának. Befogadják, eltartják a dolgozni nem akaró belső menekülteket. Az ottaniak próbálnak arra gondolni, hogy nem a nép a hibás, akkor is, ha mást tapasztalnak, nagyon gyakran. Épp lángokban áll Ukrajna, egész Európa gazdasági válságot él át, Munkács vezetői pedig a legsürgetőbb dolguknak tartják, hogy épp Munkácson, ahol alig él néhány magyar, emlékművet gyaláznak. Miben különbözött ez a tett a Vereckei emlékmű rongálásától, miben a Petőfi-szobrok rongálásától? Semmiben, ugyanolyan vandalizmus, csak erre volt engedély. A békés együttélés jegyében, az Európai Unióhoz dörgölődzve, könyörögve és követelve minden nemzet felé egy olyan műemléket romboltak le, amit egy Amerikába elszármazott munkácsi születésű férfi támogatásából állítottak helyre. Egy Olyan emlékművet, amelyet Beleny Mihály szobrászművész a legjobb tudása szerint alkotott meg. Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz a következő lépés, csak azt remélem, a madár visszaszáll megint, ahogyan korábban is.

Lőrincz P. Gabriella