A szépirodalmi szerző ráncba szedésének, sőt megalázásának kifinomult módszerét manapság úgy nevezik: dedikálás. Vegyünk egy kézenfekvő példát: Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. A költő legfrissebb verseskönyve négy hónappal korábban látott napvilágot, és nyár végén a kiadója készségesen felkínált egy hatvanperces dedikálást a fesztiválon. Egy ilyen lehetőségre botorság nemet mondani, hiszen ez a magyar nyelvű könyvkiadás és könyvpiac egyik legfontosabb szakmai rendezvénye – ráadásul a jelenlét a kiadó elemi érdeke, és egy tisztességes szerző igyekszik szolgálni a kiadója érdekét.

Elérkezik a nagy nap, a nagy óra, és a költő mindenre elszántan, felvértezett lélekkel megjelenik a helyszínen. A móresre tanítás már akkor megkezdődik, amikor hősünk belép a Millenáris területére. Egy irdatlan kiterjedésű, átláthatatlan forgatagban találja magát, ahol megszámlálhatatlanul sok standon árusítják a felfoghatatlan mennyiségű könyvet, és egyidejűleg több tucat szerző dedikál. A költő rezignáltan sodródik a tömeggel a labirintus újabb és újabb kunkoraiban, és megszólal benne az időről időre felsajgó, ám elfojtott gondolat: nincs esély, nincs remény. Két kockaépületbe is bemegy, ahol kiadói standok és nézelődő emberek sűrű erdejét látja, a pultokon pedig a halmokba pakolt portékát. Dedikálása helyszínét keresi, a K 77-es sorszámú sátrat – akkor még nem tudja, hogy a K betűjelzés itt a „külső” szó rövidítése. Voltaképpen lehetne P is, P mint „periféria”.

Az egyre kevésbé büszke költő végül megérkezik a vágyott pontra: megsemmisülésének helyszínére. Alumínium vázas kerti szék várja és egy fehér műanyag asztalka, rajta egyetlen példány a könyvéből. Dedikálása előtt másfél órával hatalmas felhőszakadás volt, a talaj teljesen felázott; a kiadó figyelmes munkatársai széles műanyag leplet terítettek a bútorok alá, hogy a széklábak ne fúródjanak túl mélyen a sárba. És ez segít, mert a költő így csak néhány centit süpped, amikor a zörgő ponyvaszőnyegre lép, és óvatosan leül.

Nagyon fontos, hogy mindez nem a kiadó hibája, ez a kiadótól független folyamat: eme nyavalya ellen nincs orvosság. A költő tétlenül gubbaszt az ingatag széken, összezsugorodva az emberek szemében, és bizalomkeltő, jámbor ábrázatot vág. Már évek óta nincsenek illúziói, jól tudja, mire számíthat. Legutóbb júniusban, az Ünnepi Könyvhéten dedikált, s akkor összesen két olvasó szólította meg, hogy írjon valamit a frissen megvásárolt kötetbe. Most, a Millenárison még a két fő sem adatik meg, de a mellette üldögélő, szintén dedikálásra odaszervezett pályatárs sem jár jobban. Az egyórás dedikálás arra jó, hogy az egyik tétlenül várakozó költő végre ráérősen beszélgethet a másik, szintén tétlenül várakozó költővel.

A móresre tanítás lényeges eleme, hogy hatvan perc alatt több száz ember sétál el a költő asztalkája előtt, és a költőnek ezt végig kell néznie. Ül a szerző, ül, előtte a friss mű, a büszkeség tárgya, a gondosan létrehozott szellemi termék a közönség felé fordított borítóval – a közönség pedig úgy vonul el előtte lassan, hogy még csak pillantásra sem méltatja. Aki pedig séta közben a költőre néz, és futólag elolvassa a nevét, kötete címét, az sem áll meg, még csak nem is lassít a járásán; nem lép hozzá, nem veszi kézbe a portékát, és a tekintete szenvtelen, semmiféle érzelmi reakció nem suhan át rajta. Egy dedikálás attól válik valódi tortúrává, az adja a sava-borsát, hogy a szemlére kirakott szerző tehetetlenül szembesül sok száz ember érdektelenségével, közönyével.

Okos szerző a saját dedikálásához nem mozgósítja a családtagjait, a barátait – mert azzal a siker, a népszerűség hamis érzetét táplálja saját magában. Egy nulla dedikáltatóval telt egyórás dedikálás viszont a lelki fejlődésünket szolgálja: alázatra int, józanságra és önmérsékletre.

Zsille Gábor