Nyomon van a ravaszdi. Meg-megáll, szimatol, továbbmegy, így parádézik… Valamit nagyon keres, a gyíkokra rá sem hederít. Rám néz, kicsit figyel, de láthatólag én sem érdeklem, inkább folytatja a nyomozást. Amilyen lassan közeledett, olyan lassacskán távolodik. Két-három perc múlva, úgy huszonöt méterrel odébb megtalálja, amit keresett. Körbejárja azt az izét, cselezve mozog, végül szinte függőlegesen fölugrik, és lecsap a zsákmányra. Valami pocokféle lehet, legalábbis annak nézem, miközben figyelem, hogy játszik áldozatával a róka: feldobja a levegőbe, de amint földet ér, újra elkapja – ezt teszi sokszor egymás után.

Eddig semmi különös nincs a történetben: azt csinálta ez a fiatal róka is, amit minden fajtársa. Az érdekes az, hogy mindez nem az erdőben vagy valamely vadasparkban történt, hanem a Duna-parton, egy jól karbantartott, sok ember által látogatott zöldterületen. Nem gondoltam volna, hogy négylépésnyire megközelít egy üldögélő csoportot – de gyakorlatilag az orrunk előtt bóklászott. Ha feltételezem, hogy ennyire megközelít, bizony felállok és elvonulok tisztes távolságra.

Mert a róka alapjáraton fél az embertől – de ha veszett, akkor nem. Nem tudom, hogy ez a példány beteg volt-e vagy sem, hiszen nem vagyok rókológus, de annak idején nagyapám arra tanított, hogy a barátságos rókától el kell távolodni. Utólag felcsaptam az internetet, lássam, mit tud erről a mindentudás. Ezt (és hasonlókat) leltem:

„Vadon élő állatokban a veszettség legfőbb tünete az embertől való ösztönös félelem kiesése. A veszett róka nappal is aktív, szinte keresi az ember társaságát, hagyja magát megközelíteni, megfogni, megsimogatni. Sokkhatásra ez az állapot dühöngésbe válthat át. Esetenként görcsrohamok figyelhetők meg (csillagvizsgáló fejtartás, állkapocs-csattogtatás). A megveszett állatok a zavart tudat következtében nagyobb távolságokra kóborolnak, mely során gyakran az autóutakon elgázolják őket.

Sokszor megfigyelhető, hogy tél végén, illetve a nyár végi-őszi hónapokban megnő a veszettség esetszáma, ami a rókák életmódjával magyarázható. Tél végén, január-februárban van ugyanis a párzási időszakuk, amikor többet mozognak és több a verekedés, így nagyobb eséllyel adják tovább a fertőzést. Nyár végén pedig a fiatal rókafiak elhagyják a kotorékot, hogy saját életteret, territóriumot keressenek maguknak, és vándorlásuk során más egyedekkel kell megküzdeniük a területért, ami szintén a fertőzés átadásának gyakoriságát növeli.”

De mindezt nem is írtam volna le, ha néhány perccel később nem látok meg egy újabb nyomozó-keresgélő egyedet, ugyanazon az útvonalon, ugyanúgy meg-megállva, körbefigyelve. Maga kis herceg volt ő, huszonegyedik századra fazonírozva: kék kabátja csak combközépig ért, és szemüveget viselt. Igaz, a haja vörös volt, nem szőke… Mint a róka a pocokkal, eljátszottam a gondolattal: ha átbucskázna a fején, vajon rókává változna-e? Meg kellett volna kérdeznem, de attól tartok, nem lett volna píszí.

Király Farkas