Hegedűs Imre János írása Gáspár Ferenc Összhang című novelláskötetéről

Intenzív lobbanásokkal tört felszínre Gáspár Ferenc, kiváló prózaírónk művészete az elmúlt négy-öt esztendőben. A magyar és az európai reneszánsz bűvöletében írta meg regényeit Janusról, Galeottóról, Mátyás királyról, s volt oldalpillantása a zsenge, a fiatal olvasók irányába is. (Trianon fiai)

Most novelláskötettel lepett meg. Újszerű nála a rövid műfaj, bizonyára kordában kellett tartania a fantázia szárnyalását azért, hogy a bő hömpölygés helyett, a nagy történelmi tablók helyett néhány oldalas prózaminiatűrökben mondhassa el véleményét a világról, elsősorban jelenkorunkról. Nóvum az életműben a műfaj, és nóvum a hang, az ujjbegyre vett parázs.

Novellát írni könnyű.

Novellát írni nehéz.

Könnyű akkor, ha a szerző összekoppant egy történetet, és nehéz, nagyon nehéz, ha ehhez a történethez hozzá kell adnia (Ha hozzáadja!) személyiségét, hozzáadja a lélek lüktetését, esetleg annak gyűrődéseit, ha beleviszi az olvasót hangulatainak hullámvölgyeibe, ha fölhág az olvasóval kedélyek hullámtarajaira, ha beépíti írásába az érzelmek hőfokát, a saját és a kortársak világképét, s mindeközben feszegeti, nyitogatja a létezés lappancsait. Nem egyszerű követelményhalmaz.

Lelkesen ünnepeljük ezekben a hetekben, hónapokban Tamási Áron születésének 125-ik évfordulóját. A nagy székely író kedvenc mondása volt: „Teremtettem egy novellát.” Ezt teszi most Gáspár Ferenc is.

Ha tehát új az életművében a novella műfaja, ahhoz igazodik a stílus is. Sajátos, különös módon teremti, szövi, fonja Gáspár a szövegtesteit. Atmoszférateremtő révületében felrúgja a logika, a ráció szabályait, gondolatokat villant fel, s olt ki, mondatokat koccint össze, állít valamit, csak azért, hogy azt azonnal cáfolja.

Bizarr a legelső novella színtere (Végigmegy a folyosón), vér folyik, berúgott ajtó reccsen, fogak csikorognak, s akit behoztak ide, azt kivégzik. Kontúrtalan és ismeretlen alak az áldozat, akinek „Szívében csörög a bilincs.”

Kik? Miért? Hányan? Hányat? Hogy? Miképpen? Nem kapunk precíz választ egy kérdésre sem, nem is szükséges, a dolgok, az események, a cselekvések oka, lefolyása ismeretlen. Mintha Rejtő Jenőt olvasnók. Szó sincs utánzásról!

A szaggatott, a töredezett eseményszövés jellemző a kötet minden írására. Leginkább a komponisták munkamódszerére emlékeztet Gáspár Ferenc írásművészete, köztük is a Bartókéra, ott találunk ilyen erőteljes hangütést a nyitányokban: „Szívében csörög a bilincs”. Ez a kötet második mondata. Felcserélődnek, összekavarodnak egy ilyen kijelentésben az érzetek.

A Nevem József címűben is nagy a bizonytalanság, mintha késő őszi kiránduláson, aztán iskolában, végül temetésen lennénk, az alakok szájba, mellbe vágják egymást, az obszcén szavakkal sem fukarkodnak, máskor röhögnek csúnyán, hülyéskednek, bohóckodnak, pitiznek.

„Világok zuhantak össze benned, de te úgy tettél, mintha semmi sem történt volna.” – írja. Ez lenne a kulcsmondat? Erre lehetne felépíteni az értékelést? Ezzel lehetne megfejteni a kötet többi írását is? Talán. Annyiban helyes a kijelölt ösvény, hogy az irracionalitás uralkodó tünet. S ez az irracionalitás csakis a romlásból, a pusztulásból ered, az összeomló, a zuhanó világ halmazai alól szivárog ki.

Nincs jó véleménye Gáspár Ferencnek a világról. A jelenkorunkról. Arctalanok lettünk. Egyik írásában (A filmnézés gyönyörűsége) nevet sem ad a főszereplőnek. Ő a siklóernyős. Mikor leszáll, mikor földet ér a lába, a cserjésből farkas bukkan elő, s oson vele. Követi hazáig. Éjszaka zabálják a véres hurkát. Szembeállnak egymással.

Racionálisan, a kívülálló semlegességével össze lehet rakni a történetet, de nem érdemes, sőt értelmetlen, mert Gáspár művészete az abszurdba, az irracionalitásba, a mágikus realizmusba hajlik, buknak az észokok, szakadékba zuhan a ráció. Rá is teszi a védjegyet erre a sajátos látásmódra: „Egy idő után nem tudták, melyikük az ember, és melyik a farkas.” Eszünkbe jutnak a nagy abszurd szerzők alakjai, Godot, a kopasz énekesnő, a rovarrá változott fiatalember… Ma már senki sem kéri számon a logikát, az észszerűséget sem Samuel Beckett-től, sem Ionescótól, sem Franz Kafkától. Minden művész a saját szemüvegén keresztül látja (láttatja) a világot, s ítéli meg azt.

De közelebbi, magyar irodalmi példák is felrémlenek. Kevesen és ritkán emlegetik ma már Ady Krónikás ének 1918-ból versét: „Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek, / Emberségesek igen megréműlnek, / Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek / S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.” Adynál a kimunkált archaizmus az eszköz, de számtalan más módja van az iszonyat, a rémület, a sikoly kifejezésének. Az elmúlt évek háborúi a Közel-Keleten és Ázsiában a borzalom addig ismeretlen határait lépték túl. Elvadult hadfiak nem kíméltek sem gyereket, sem asszonyt, sem várandós édesanyát, a terroristák szándékosan ölték és ölik az ártatlanokat, sokszor csak azért, hogy költözzön be a tudatunkba, lelkünkbe a félelem. Pedig a kegyetlenség, a szadizmus, az irgalmatlan, az értelmetlen és az oktalan bosszú végrehajtói is emberek. Farkassá vált emberek.

De van, jelentkezett egy vészes tünet, s talán itt érhetjük utol Gáspár Ferencet. – Mintha megszoktuk volna. Szóbeszéd lett, együtt kell élni velük. Együtt kell élni a tömegbe gázoló terroristával, a lenyakazást már gyermekkorban tanuló fantasztával, tudomásul kell venni, hogy ózonlyuk keletkezett Földünk légkörében, hogy olvadnak s csúsznak le a gleccserek, nő a tengerek, óceánok vízszintje, beletörődtünk abba, hogy a globális fölmelegedés megállíthatatlan, abba, hogy ringó búzatáblák helyett az egykor dús mezőkön sivatagi homok dűnéit fodrozza a szél, s majdhogynem háziasított lény lett a vírus.

Él az olvasóban a gyanú, hogy Gáspár ezekben a krimire, abszurdra, máshol fantasyre emlékeztető írásokban az emberi psziché torzulásaival bíbelődik. Pontosabban fogalmazva: azt vizsgálja, milyen lett, milyenné fog válni az ember, ha ezen az úton halad tovább. Mert a kínzások, csonkítások, a tortúrák, a kivégzések sokhelyütt olyan hétköznapi ténykedésekké válnak, mint a malter megkavarása, az áruszállítás vagy az országutak aszfaltozása: a „Gyilkos testvér botja zuhanása” (Vörösmarty Mihály) az emberi kommunikáció alapformája lett.

Említettük Adyt. Talán legszebb, önmagát megnevező metaforája, szimbóluma a „A szívem egy nagy harangvirág”. (A Tisza-parton) Ha az Arany János-féle híres kijelentés (Gondolta a fene!) árnyéka vetül is a magyarázatra, akkor sem érdektelen külön kiemelni Gáspár: A szíved egy nagy harangvirágcímű írását. A Gangesz a színhely, ami erősíti a gyanúnkat, hogy a reminiszcencia ott munkálhatott írás közben szerzőnk agyában, pszichéjében. Csakhogy százegynehány év után kifordult sarkából a világ, s ma már nem a költők álmainak tere a szent folyó: „Máskor meg egy fura lényről álmodsz, ami a Gangeszben él. A lény halottakat eszik, és mindenki attól fél, hogy egyszer kijön a partra…” És kijön! Kimászik, „fertelmes pofáját kitárja, s bekap egy bivalyt egészben.”

A kötet fókusza az öt részből álló Összhang című novellacsokor. Mellbevágó és elgondolkodtató a cím. Minek az összhangja? A világ összhangja nem lehet, a világ disszonanciák halmaza. A kötet írásaira viszont érvényes ez a minősítés. Gáspár Ferenc új világot teremtett a kötet huszonhét írásával, ezekben valóban félelmetes aknamezőkön lépdel. Hiánytalan a gyilkolás eszközeinek, módjainak összhangja. Nem ő tehet róla, hogy ilyen lett a világ, ilyen a 21. század. Az Összhang írásainak atmoszférájától lúdbőrös lesz a hátunk.

Rövid ízelítő belőle: Akár egy többismeretlenes egyenletben, adva van a Fogoly, az Őr, egy skorpió, közelben, háttérben gólyák, Kardos, Fényképezős. Az élet(ellenes) helyzet a híradókból közismert. Ki kell végezni egy embert. Illetve film készül, meg kell játszani a kivégzést. Hallatlan feszültség keletkezik. A skorpió araszolgat a Kardos lába felé, bebújik a nadrágszár alá, miközben a foglyot beismerő, önvádat tálaló vallomás felolvasására kényszerítik. Közel és távol gólyák szállnak fel, szállnak le.

Elég a kommentárból. Gáspár Ferencet olvasni kell. Ha kísérletnek, ujjbegygyakorlatnak szánta a kötetet, akkor is jó. De ha új csapáson indult el, akkor egy másik, egy különös, izgalmas Gáspár Ferenccel, egy dúr hangnemben szövegeket komponáló prózamesterrel gazdagodott a magyar irodalom.

A kötet alapgondolatának hangsúlyozása végett ismételni kell a fentebb már leírt alapeszmét: „Világok zuhantak össze benned, de te úgy tettél, mintha semmi sem történt volna.”

(Napkút Kiadó, 2022)