Jó lesz nekem itt – muhaháztam elégedetten, mint Tom macska, miután az ajtókeret és az ajtó közötti, nem értelmezhető résen kinyúl, magára zárja bentről az ajtót, és még a kulcsot is lenyeli –, nagggyon jó!

*

Két hétre jöttem, egy combos könyvet – ezt – kell megírnom, illetve végleges szerzői kézirat státuszúra hoznom. Kellemesen (nem igaz: görcsök között) borzongok (nem igaz: fetrengek), hogy fog-e sikerülni (hogy nem fog sikerülni). De az biztos, hogy ha igen, az előszót az Aranypatkóban írom meg, ott fejezem be a könyvet. Rituálé ez, enyhe OCD. Sajnos, egész évben nincs lehetőségem hosszabb időn keresztül annyira összeszedetten figyelni és összpontosítani, amennyi egy könyv megírásához kell – csak itt. És csak ennyi időm van: nincs más választásom hát, mint végezni a fortnight végére vele. Ez viszont azt jelenti, hogy gyűlöletesen nehéz és intenzív lesz a munka, a hányingerig sűrűn fogok találkozni önmagammal, (és) a stílusommal.  

*

Valaki szuszog a szomszédban, másvalaki meg zajong a konyhában, és néha gyerekek rohangálnak kinn. Szerencsére, délután elutaznak. Mármint a gyerekek. A szuszogó, zajongó szomszéd nem. De én két hétre jöttem, hosszútávfutó vagyok, úgyis én nyerek, és még mindig itt leszek, amikor te már otthon szuszogsz, zajgasz, baszkikám.

 *

Mindenesetre kézzel írott cetlit hagyok a szintén szomszédos konyhában, két helyen is, amelyen megkérem őket, ne zajongjanak vég ne’kül. Micsoda rigolyás vénembernek tűnhetek – és hát lélekben az is vagyok. 

*

Éppen ezért ma lementem – biciklivel, az egészséges életmód jegyében – a strandra (fröccsözni – a megrészegedés jegyében). Szinte senki nem volt. Csak lángost kapni, és persze fröccsöt, sört. Fiatalok nincsenek, csak idősek, nyugdíjasok. Hétköznap van. A bácsikák kicsikét hetykén becsípnek, a nénikék serényen eszik a – na jó, tényleg, még az is van – sültkrumplit vagy a lángost… hagymával. Csók ma itt nem lesz, az már tuti, de azért volna-e kedved megöregedni énvelem, meghatódom, olyan szépek.

*

Két ajtóm van, egy bejárati, aztán falatnyi előszoba fürdővel, meg a háló és egyben nappali, egy másik ajtó mögött. Mindkettőt becsukom, mert nem akarok beszélni senkivel. Két hétig legalább. Meditációs zenét hallgatok, most éppen a Buddha Lounge szól a Peaceful Gardentől.

Az ebédlőben mindegyre beszélgetést kezdeményeznek, de én szinte udvariatlanul válaszolgatok, hogy vegyék észre magukat és hagyjanak békén. Mit nem lehet ezen érteni? Kizökkenek, ha fecsegésbe bocsátkozom bárkivel. Amikor pedig meghallom modorjankó dörmögését („Engedje meg, hogy parasztos gusztusomnak megfelelően kérjek kenyeret ehhez a leveshez”), végképp elmegy a kedvem minden csevegéstől.

 *

Dolgozni kéne, de még ma is csak lazítok. Vajon lesz-e időm elmenni Hévízre? Hát a kehidakustányi fürdőbe? (Ott van egy remek szauna, felöntésekkel, csak fürdőruha nélkül használható, csiklandósan izgalmas.) Esetleg – netán – a tapolcai Tescóba vagy Aldiba, vagy egyéb ilyen remek helyre… Remélem! Tavaly ugyanitt írtam is egy novellát többek között erről, Nincs már balzsam Gileádban a címe, magam is sokszor elgondolkodom, hogy miért.

 *

Azért a nagy píszben és kilazulásban nem sikerül elég nagy píszt és kilazulást elérni. A mélyben még mindig szorong valami: alighanem én. Arra gondolok, mi lesz, ha ez az utolsó Szigligetem. Ki tudja, mit hoz. S hát még a jövő.

*

Hajnali ötkor kelek, és ebédig megállás nélkül csinálom. Néha már hánynom kell a saját stílusomtól, és arra gondolok, mindent beleírtam ebbe a könyvbe, van, amit többször is. Ilyenkor az Imperiumot olvasom Robert Harristől. Mestermű a kedvenc korszakomról, ráadásul olyan szempontból, amilyet még nem láttam, olvastam. (Mekkora könyv, istenem: tudták például, hogy főszereplője Tiro, Cicero gyorsíró titkár-rabszolgája/rabszolga-titkára, akinek egyebek mellett az e.g. [exempli gratia] rövidítést is köszönhetjük?) Fájni kezdett a fogam, náthás lettem és kedvetlen. Hát így nehéz lesz. Minden összeesküszik, hogy ne sikerüljön. Pedig nagyon jó itt. Akármeddig el tudnék így létezni.

*

Ma elmentem a kehidai fürdőbe. Az utolsó szaunaszeánsz csokis felöntés volt. De mivel csak hárman maradtunk rá (én meg egy turbékoló párocska), a szaunamester nem jött be velünk a gőzbe főni – megspórolt egy munkahelyi izzadást –, hanem egy kis ostyatölcsérben átadta a „csokit”, hogy kenjük a hajunkra. Sokáig üldögéltünk hárman odabenn, hogy hátha mégis lesz valami, de nem lett. A srác végül mindenestül megette a cuccot, nemsokára kezdett is émelyegni. Mi a csajjal felkentük magunkra, de kínos és idétlen volt az egész. Még este is éreztem a bőrömön a bűzét, hiába zuhanyoztam kétszer. Ettől eltekintve csak öregasszonyok voltak a szauna területén, ami sokat segített abban, hogy semmi ne zavarja álmom.

*

Mégiscsak jó itt. Azt teszem, amit akarok. Ha úgy tetszik: napba nézek (mikor nem esik éppen). Senki nem állít meg, nem szól rám, le. Senkinek nem kell szólni, hogy elmentem. Mindig meghökkenek, mikor elindulok bárhová, hogy nem kérdezik, mikor jövök, meddig maradok, hová megyek. (Nyilván tudják, hogy vacsorára úgyis visszakullogok.) A szabadságot tanulni kell, vagy inkább újratanulni. Jó érzés, hogy mindezt én értem el magamnak. Én, egyesegyedül. Ha több nem lesz, ezt már akkor sem veheti el senki. Az ember így a negyvenes évei idusán megtanul örvendeni olyasmiknek, mint az ilyesmik.

 *

Nagyon hiányzik a család, félek, hogy elsodródunk egymástól, ilyen sokáig még nem voltam távol. Két hét, és milyen gyorsan közeledik a vége! Ez az íróskodás luxidolognak tűnhet sokak számára. (Ajándék luxinak ne nézd az árát – és a zajszintjét!) És hát az is, pláne itt, ősszel, Szigligeten. De visszatérve a családhoz: egyszerűen fel nem foghatom, mivel töltik el idejüket és életüket a szinglik. Én már mindent csináltam, amit ebben a megyében és a két szomszédosban csinálni lehet, és mégsem telik az idő. De amint hazaérek, jön a sok finom tennivaló, hála mellesleg a fennvinek. Aki egyedül él, annak hogy telik el?  

*

Amúgy ez eddig a legjobb szobám. Ahogy beléptem, megszerettem. Eddig kétszer voltam Szigligeten, az elmúlt két évben: először ugyan a földszinten, leghátul, de még az is jó volt. Aztán felküzdöttem magam az emeletre, de ott még mindig hangos volt a csacsogás. Így, most viszont ez a tökély: emelet, folyosó vége. Csikicsuki, látszik is a világ, nem is. Ötvözi ez a drága kis szoba a legnagyobb lakosztály fényűzését (olvasólámpa, olvasófotel, kedves tágasság), de mégsem olyan böhömnagy, mint a lakosztály méretű extraszoba, hanem kicsi, meghitt és bensőséges, éppen jó. Csak zajos a szomszédos teakonyha, az emberek otthon csendben tesznek-vesznek, de itt minden ajtót kétszeres erővel vágnak be, és a tányércsapkodásukban meg a kávéfőzésükben is várostromló erő mutatkozik, hallatszik.

*

Folyton rámtör a pánik, hogy nem leszek kész. Tavaly bezzeg három könyvet raktam össze, igaz, a három együtt nincs annyi, mint ez a mostani. Úgy érzem, bölcsebb, okosabb voltam akkor, az időmet is jobban be tudtam osztani, és sokkal jobban írtam. Ettől rettegek mindig, hogy elmúlik az irály, a tehetség. Arra gondolok, hogy ettől a félsztől csak a halál választhat el, különösen, hogy ez utóbbitól nem is félek ennyire.

*

 Napok óta esik, nem tudok futni, biciklizni. Így aztán déli egy óra körül, amikorra teljesen leolvad az agyam, már csak ténfergek. Olvasok vagy ha még arra is rest vagyok, sorozatot bámulok, szerencsére kiöregedtem abból, hogy beszippantson. A The Sopranost nézem, eddig még nem láttam – soha nem nézek meg semmit azonnal, inkább várok pár évet, hogy az idő igazolja a létjogosultságukat –; zseniális, pedig azt gondoltam, hogy a Breaking Bad meg a Better Call Saul tökéletessége után minden sorozat fárasztani és idegesíteni fog (ez eddig így is történt), nehezen tudom megállni, hogy csak napi tíz-tizenöt epizódot nézzek belőle. Igaz, hogy helyenként (túl) erősen karikíroz, de mestermű. A 3. évad 11. epizódja (Pine Barrens) a téli erdőben való kóválygással a kedvencem, izgatottan várom, elvarrják-e az ott kibontott szálat. (Nem bírtam ki, utánaolvastam: nem varrják el. „Not everything gets answered in life”, mondja Terence Winter producer, azaz: „Az életben nem minden kérdésre van/adódik/kerül válasz.”)

Amikor ezt is megunom, rakosgatom és újrarendezem a néhány holmimat, amit magammal hoztam, és párezerszer megigazítom a festményt a fejem fölött. Lehet, mégis beszélgetni kellett volna az emberekkel, mikor még ajánlkoztak.

* 

„Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! Ehhez képest én minden este egy-egy büdös mezei poloskát vagyok kénytelen elkapni. Vécépapírral nyomom szét őket, a szaguk még órákig lengedez a szobában, ha pedig kinyitom az ablakot, újak jönnek be.

* 

Szeretek szövegekkel foglalkozni, írni is imádok, csak most éppen nem annyira. Most inkább azt mondanám, hogy utálom. Persze, önök azt gondolhatják, hogy igazán jó nyugodtan elmehetnék a bús picsába, nekem semmi sem jó, miközben itt lógatom hétszámra, közben meg a világban háború van és ezerféle baj. Hát, tényleg sehol és soha nem jó: az ebből táplálkozó feszültségből születik a szöveg.

*

Napok óta hideg van, és gyakran esik. A külvilág megszűnt, teljesen ráfókuszálok és rá is feszülök magamra, a hülye kis apróságokra, rendezgetésekre. A könyvemtől már rosszul vagyok, de ez mindig így van, és mindig elmúlik. Hallom a vérem lüktetését, a szívverésemet, annyira lelassult és felhangosodott minden. Kínkeserv és gyötrelem minden könyvírás. Gyűlölöm! Megbolondulok, ha nem megyek haza. Egyik orrlyukamat néha jobban összenyomja a szemüvegem, mint a másikat. Ha megfelelő szögben feltartom a fejem, és próbálom megnézni a tükörben, egészen jól látom: egyszerre vicces és ijesztő – olyan vagyok, mint egy torzszülött. Kezdek becsavarodni. De végül elkészülök a könyvvel, ezzel a könyvvel, és most, ebben a pillanatban elindulok az Aranypatkóba fröccsözni és előszót szövegezni. Benevolenti lectori salutem.

Nagy Koppány Zsolt