Pataki Tamás író, újságíró, 1991-ben született Dicsőszentmártonban, jelenleg Budapesten él. Egyike nemzedéke legtehetségesebb íróinak: első regényéért 2019-ben az év legjobb prózakötetéért járó Debüt-díjat vehette át a Magyar Írószövetségtől. Ha valaki találkozik vele, nemcsak választékos fogalmazásmódja, hanem átlag feletti fizikuma is felkeltheti a figyelmét. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Az emberek többsége sztereotip módon képzeli el az írókat: egész nap egy íróasztal mellett ülnek görnyedten, éjszaka pedig cigiznek és piálnak. Te ennek az ellentéte vagy. Honnan van az átlag feletti fizikumod? Mennyire játszott szerepet a sport az életedben? 

Pataki Tamás: Köszönöm, hogy így gondolod, de átlagosnak tartom magamat, nem vagyok testfetisiszta. Valóban sztereotip elgondolás az írói önpusztítás, bár annyi igaz belőle esetemben is, hogy módjával nem vetem meg a jó italt, sem a jó szivart. Mostanában ginezek és rumozok, meg kanári, karibi szivarkákat szívok. No, nem vagyok nábob, csak ínyenc módon gyakorlom az önpusztítást, de előtte elvégzem a testedzést – utána nem ajánlott. Fiatalon sprinteltem, futóversenyekre is jártam, ám olyan városban nőttem fel, melynek iskoláiban gyakran kötekedtek, verekedtek. A kombinátos, gettós ficsúrok naponta vártak minket a suli kapujában, és válogatás nélkül ütöttek, rúgtak. Akkor tanultam meg, hogy az erőszakot felesleges megfejtenünk, mert nem vagyunk krisztusok. Pláne akkor nem, ha oktalanul ellenünk irányul. Ennek hatására eldöntöttem, hogy edzőterembe járok, hátha a fizikumommal elrettentem a kombinátosokat a további próbálkozásoktól. Szerencsére működött, hisz egy idő után már nem kötöttek belém, ráadásul erőre kaptam, tehát ha visszaütök, akkor fáj. Ám sosem kerestem a bajt, elrettentésnek szántam a testedzést, és ebbe, meg a black metalba öltem bele elfojtott indulataimat. Miután Pestre kerültem, sajnos évekre abbahagytam az edzést.

KDG: Jelenleg edzel?

PT: Pár éve kezdtem újra, de nem végzem folyamatosan, megszakítja a munka, az alkotás vagy a magánéleti dráma. Ekkor át kell adnom a testemet őnekik. Az egyikük, a daimon, arra sarkall, hogy eddzek, hogy erősnek érezzem magam és győzzek. A másik, a démon, arra ösztökél, hogy égessem el magam és veszítsek. Ez két radikálisan más stratégia, de ha kontrollálod az utóbbit, akkor szolgálhatja a művészetedet.

KDG: A szőlőt rabszolgatartó növénynek szokták nevezni, annyi munkát igényel. A regény műfaja az irodalmon belül az egyik legidőigényesebb vállalkozás. Emellett rendszeresen publikálsz napilapokba, hetilapokba. Hogyan fér ebbe bele a sport?

PT: Sportolni muszáj, ha nem akarsz időnap előtt elromlani, mert Budapest elromlásra alkalmas hely. Lehet, hogy végképp el kellene hagyni ezt a bomlott, büdös várost. De képzeld, elkezdtem bubizni. Sosem gondoltam volna, hogy kerékpáros polgártárs leszek, és abba a kivételezett kasztba tartozom, akiknek mindent szabad. De rájöttem, hogy a kerékpározás jól kiváltja a kardiót, meg közben el is jutok oda, amerre éppen dolgom van. Leginkább a Margit-szigeten és a pesti Duna-part menti kerékpárúton szeretek tekerni, a körúti szmogba ritkán vetem bele magam. Különben az edzés feltölt, és segít fókuszálni, elterelni gondolataimat a mindennapi gondokról és feladatokról. Meg hát csak jó hangos metálzenére tudok edzeni, súlyos zene kell a súlyos dolgokhoz, leginkább Iced Earth és Metallica szól – utóbbit csak edzéskor hallgatom, szerintem erre találták ki az egészet.

KDG: Mennyire terhel le mentálisan az edzés, vagy éppen ellenkezőleg: inkább felfrissít?

PT: Semennyire! Feltölt, felfrissít, edzés után úgy érzem, hogy végre élek. Néha túlontúl is feltölt, és elkezdek mindenféléről beszélni, na akkor érzem azt, hogy jöjjön bármi, állok elébe. Sajnos fáradtan képtelen vagyok edzeni, és mivel mindig is kialvatlansággal küszködtem, voltak nehéz időszakok, amikor el kellett engednem. Az edzés arra is megtanít, hogy mikor hajszolhatod a testedet, és mikor nem; érezned kell a különbséget a kedvetlenség (azon mindig át kell lendülni) és az igazi testi fáradtság között (akkor nem szabad edzeni, csak rosszabbul leszel tőle). Mindmáig tartom magam ahhoz, amit az otthoni „teremember”, vagyis az edzőterem testépítő tulajdonosa mondott: ez nem versenysport − önnön testedért, jóllétéért csinálod, ez a cél, és semmi más.

KDG: Sokan mondják, hogy ép testben ép lélek. Egyetértesz ezzel?

 PT: Nem feltétlenül. Az Amerikai pszichó főszereplőjének tökéletes teste van, Dorian Gray tökéletes szépsége is rothadt belsőt rejtett, éppen ezért ezt hazugságnak tartom. Mindez nem azt jelenti, hogy el kell hanyagolnunk a testünket, külsőnket. Korántsem! Csak nem kell a testedzésből vallást csinálni, és táplálékkiegészítőkkel áldozni, meg úgy beszélni az ételről, hogy szénhidrát meg fehérje. Különben is, szerintem manapság a férfiaktól egyre többet várnak el a nők, miközben fordítva egyre lazulnak az elvárások, és a nők igényessége is egyre romlik. Tehát summa summárum: csakis magunkért érdemes edzenünk, nem az Instragram- vagy Facebook-posztokért, nem is azért, hogy tetsszünk a nőknek, hanem a lelki és a testi egészségünkért.

KDG: Mit gondolsz azokról az írókról, akik önpusztító életmódot folytatnak, mondván, hogy a művészetük így tud kiteljesedni a legjobban?

PT: Az igazi művészetért le kell szállni a pokolba, így azt, aki a művészetet nem csak alibiként űzi, hogy ezzel fedezze az önpusztítását, nem ítélem el. De attól nem vagy művész, ha egész nap kocsmákban lógsz és éjszakázol, legfeljebb kisstílű seggfej. Ha önpusztításoddal olyan értéket hozol át a fájdalom túloldaláról, amelyért érdemes volt elégetni azt a pár évedet, akkor hajrá. Mindennek ára van. Én ebben is harmadik utas vagyok: ellenőrzött önpusztítást végzek, csak az alapzatig égetem el, hogy legyen mire újraépítenem magam – többek között a testépítés által. És félreértés ne essék: az edzés is ugyanannyira ihlető lehet, ugyanannyira katartikus a testnek, mint az önpusztítás. Kinek a cigi, kinek a súlyzó. Most éppen égetem magam, de hamarosan elkezdem újra felépíteni testem szentélyét.