Ha felütjük a Bibliai Nagyszótárt, az Áron vesszeje címszónál azt olvassuk, hogy az Úr, mármint Jahve, elrendelte, helyezzenek tizenkét botot a frigyláda elé, és akinek a vesszeje, botja kivirágzik, az legyen a főpap. Áron botja virágzott ki! A kivirágzott botot a frigyládában helyezték el! Más parancsolat is érkezett a magasságban trónoló Úrtól. Mózes testvére, Áron legyen a „száj”. Vagyis a szó. Az ige. Az ékes beszéd. Az ókor népei többször megtapasztalták, ékesszólással csatát lehet nyerni. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy Áron a Hór hegyén halt meg, de Mozerotban temették el.

Nos, ha van bátorságunk a konvertálásra, ha csak repülő csészealjaknak, ha csak modern, mai drónoknak tekintjük a fenti adatokat, ha csak a felívelés kifutó pályája a bibliai hagyomány, akkor jól megfér tudatunkban, pszichénkben a két Áron. A héber és a székely Áron. A két nép sorsát amúgy is sokan rokonítják.

Tamási Áron évfordulót ünnepel a világ. Óceánon túlról, Ausztráliából, Erdélyből, az anyaország sok-sok településéről érkezik a hír, emlékünnepségek előkészítésén fáradoznak az irodalom barátai. A kedves, a mókás, a talányos, mégis tiszta beszédű székely íróóriás szellemét idézzük meg, hívjuk segítségül igencsak megzavarodott jelenkorunkban.

Szeptember 20-án született. A Szeptember végén szószerkezet amúgy is rezonál minden valamire való magyar olvasó fülében, szívében, hisz a zsenialitás mágneses mezői valahol a magasságban összeérnek, találkoznak, fedik egymást.

Sír a világ, panaszkodnak a pallérozott elmék, szürke hályog borult az új nemzedékek szemére, csőlátásuk alakult ki, sok ezer éves kultúrák, irodalom, zene, képzőművészet oszlopai dőlnek. Rendjén van ez így, mondják a mindentudó világmagyarázók, haladni kell, az evolúció a modern biblia, a régit, az ósdit feledni kell, csak nyűg, csak béklyó, csak kerékkötő minden cifra lim-lom, múzeumba velük.

Mit tegyünk hát egy tartalmaiban mély, műformáiban változatos, ízeiben pompás, kedélyében, hangulatában páratlanul szép életművel? Tamási Áron életművével?

Ha gondolatban átszáguldunk azon, ha megcsodáljuk a regényekben, a novellákban, a közírásokban, a beszédekben a szellem, a lélek, a gondolat sziporkázását, gyógyírt, ellenszert kapunk a fent említett szürke hályogra és a csőlátásra.

A Föld nagy hegységeit, csúcsait kéregmozgások hozták létre. A szellemnek is megvoltak a nagy gyűrődései. Bámulatosak, szinte megfejthetetlenek a Székelyföld szellemi életének tektonikus mozgásai. Ott, Erdélyben a legnagyobb borzalom, Trianon indította el ezt a kéregmozgást, a hatás-ellenhatás törvénye érvényesült, halálra ítéltek egy nemzetet, és a Hargita aljában, a szőke Nyikó völgyében, közel a forráshoz egy meredek csúcs, a Mount Everesthez hasonlítható hegyóriás keletkezett. Ember-óriás.

Ne feledjük a Biblia egyik legszebb történetét. Kivirágzott Áron botja, vesszeje. A mi Áronunk sem hagyja alább. A Kivirágzott kecskeszarvak csodája mutatta meg a világnak, a magyarságot nem koporsóba, hanem frigyládába lehet csak helyezni, mert nem halt meg.

A világirodalom kivételes, nagy alkotói tudták azt, hogy meríteni kell az óceánból egy gyűszűnyit, s abból ki kell mutatni az egész tulajdonságait. Más hasonlattal: szövegmintát kell venni, s azt laboratóriumi vizsgálatnak alávetni. Cervantes tudta ezt. Defoe tudta ezt. Swift is.

A köznapi életből zörgő csontú gebéjén kikocogó lovag az emberi fajzat azon tulajdonságait hordozza, amelyeket nem merünk bevallani. Szégyelljük kívánatos gyengeségeinket. Vagyis az álmokat, a titkos illúziókat. Don Quijote nem bolond. Csupán álmaiba temetkezik, de ez a bizarr álomvilága szebb, színesebb, mint a közélet szürkesége. A hajótörött szigete laboratórium. Mintha tégelybe, kémcsőbe helyezték volna a földet. Robinson elölről kezdi a civilizációt. Defoe halhatatlan hőse kecskéket tenyészt. Bőséges élelemhez jutott ez által. – Szakállas Ábel egyetlen, tejet adó kecskéjét a szörnyeteg román csendőr felfalta. Megzabálta. Bőrét kitömte, így gúnyolódott áldozatán.

Swift Gulliverjével fonákjára fordította ki a világot. Népmeséből tudjuk, csak oda lehet foltot vetni. A fonákjára. Nem kisebb bravúr az Ároné. Ábel a rengetegben regénye mikrokozmosz, Bartók remekművéhez hasonlít. Az erdő, a Hargita Édenkert-szimbólum, sőt az egész emberi fajzat történetén is átfut az elménk, ha olvassuk. Ádám, Éva és az első holdutasok testközelbe kerülnek egymáshoz. Nincs különbség Szakállas Ábel és Neil Armstrong között.

„Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.” – hallottuk annak idején a rádióban, tévében. – Mit mond Ábel a torz teljhatalom urának, a román csendőrnek, aki puskatussal veri a földet? „Én nem fogadom el magát – ellenségnek.” Nagyobb kijelentés ez, mint a Holdra szálló asztronautáé. Mert mi lenne, ha ezt mondanák a politikusok, a hadfiak és a civilek Dél-Ázsiában, a Balkánon, ukrán földön: Nem fogadom el magát ellenségnek! Mi lenne, ha manapság annyira ismerné ezt a kijelentést az emberiség, mint mondjuk Picasso néhány zseniális vonalból összeálló Békegalambját?

Nincs különbség. A bank fáját őrző kiskorú gyermek szíve dobbanása, elszoruló légzése, meg-megrebbenő lelke nemcsak hasonlatos, hanem azonos a kapszulába gyömöszölt űrhajósokéval. Különbség csak annyi, hogy az asztronauták minden moccanását több száz, talán ezer szaktudós kísérte, őrizte, óvta. Ábelnek suhogó egyedül, szorongó magányban kellett megvívni a harcot a korrupt csendőrrel, a fatolvajokkal, az esővel, viharral, széllel.

Gabriel García Márquez írta, mondta: Az ember legnagyobb ellensége a magány. Ábelnek le kellett győznie a magányt és a magány ikertestvérét, a félelmet.

Swift kitalálta a mikrovilágot, olyan csodaszer ez, mint Leeuwenhoek találmánya, a mikroszkóp. Az tárul elénk, ami szabad szemmel nem látható. Nem ez az író feladata? Azt láttatni meg, ami halandó számára láthatatlan? Az erdőrengeteg a nagyvilág – mikroszkóp lencséje alatt.

De tegyünk még néhány lépést a világirodalom országútján, keressünk analógiákat.

Antoine Saint-Exupéry elindítja egy távoli kis bolygóról a kis herceget. Világtünemény lesz az aprócska hős. Kiderül, aki kicsi, az még lehet nagy. Ezt cselekszi Tamási Áron is. Kis szellem jön az űrből a földre, hogy gyámolítsa, támogassa, erősítse a frissen született csecsemőt, Jégtörő Mátyást. S közben bekövetkezik a lélekvándorlás csodája, állatokba bújik, mindenik állat valamilyen fokozatot, más-más minőséget jelent: méh, szarka, gólya, bagoly, sas, róka, bolha. A buddhizmus, a hinduizmus gyűrűzik be ezáltal a magyar irodalomba, világvallás alapdogmáját lényegítette át egy székely–magyar író úgy, hogy tapodtat sem mozdul el az imádott szülőföldről, Székelyországból.

Áron kedves mondása volt: Összekötöttem az eget a földdel. Van nagyobb teljesítmény? Nincs. Amióta ember él a glóbuszon, erről álmodik. Bábel tornyát építjük nap mint nap, s hisszük, eljön az az idő, amikor nem omlik össze.

Ha tovább bóklászunk a világirodalomban, törvényszerűen belebotlunk az erőszakoltan pszichologizáló munkák sokaságába. Születtek remekművek, de a legtöbb lapos, érdektelen, unalmas. Áron gyermekhősei úgy esnek át a nagy átváltozáson, úgy válnak felnőtté, hogy felbugyogtatják a lélek legmélyebb rétegeinek szénsavas esszenciáit.

Említsünk cím szerint is egy gyöngyszemet: A legényfa kivirágzik. Micsoda pompás párviadal két falusi kamasz, két kakaskodó kakóca között egy bimbózó leánygyermek, Bálint Panna kegyeiért! Kicsi Móka és Peti. Két kemény, fényes rügy. Jelentkeznek a felnőttek tulajdonságai, de még gyermekek. Angyali gyermekek, ártatlanok, mégis úgy készülnek az eredendő bűn elkövetésére, mint az első emberpár a paradicsomban. S ennek a kívánatos, izgalmas változásnak és vágynak a nagyságát két zseniális mondatba tömöríti Áron: „A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.”

Igen, a virágfakadás a legnagyobb esemény a glóbuszon, nincs ahhoz hasonlatos. Amiképpen a bibliai Áron botja kivirágzott, úgy virágzik ki a szerelem a zsenge fiatalok szívében, úgy virágzik ki a legényfa.

Ikernovella a Mihályka, szippants! Ott meg Dimén Ilka kegyeiért kakaskodnak keményen, szívósan a gácsértermészetű, falusi trubadúrok. Sajátos módon, de párbajt vívnak. Nem rendhagyó tünet. Már Homérosz írt a párbajokról, Puskin, a világszellem lett újkorban az áldozata.

Itt, Áron novelláiban a férfivirtus fellobbanása nem kér áldozatot, békésen folyik az emberi színjáték. Szép és kulturált minden végkifejlet, a dolgok természetéből következvén, győz, dönt, diadalt arat – a lány akarata.

A színművek témarendszerében is megtaláljuk a szerelemért folyó küzdelmet. Az Énekes madár a székely Csongor és Tünde. El akarják választani egymástól a fiatalokat! Az ifjú szerelmespárt. Vén gonoszok akarják elválasztani. Megismétlődik a Csongor és Tündéből ismert küzdelem: a fény harca a sötétség ellen. A zsenge fiatalok csatája, győztes csatája a vének ellen.

Ezek után vissza az ősforráshoz. A Bibliában Áron főpap lesz. Ő lesz a „száj”. A szó, a beszéd, az ige!

Nyelvészek mondják, Udvarhelyszéken, vagyis az anyaszéken beszélnek legszebben magyarul. Ennek a nyelvcsodának lett Tamási Áron a főpapja: pontifex maximus. Többen megírták. Kapujában ott a tábla: „Utánozhatatlan!” Nyelvében, kedélyében, ötleteiben világteremtő lázában páratlan és utánozhatatlan az életmű. S Farkaslaka a magyar Mekka.

Hegedűs Imre János