Az összeférhetetlenség igen korán, már gyermekkorban, a rongylabda ráncigálásánál elkezdődik, hogy kié is az, amit mindkét fél magáénak vall, aztán így lesz a civakodásból később keményebb összetűzés, kard, pisztolypárbaj, más szokásvidéken családi vendetta, s még tovább feszítve a húrt, valódi csata, abból háború, hogy a világrengető konfrontációkról már ne is tegyünk említést. Az enyém-tiéd értelmezés ördöge ősidőktől fogva ott sunyiskodik a tudatban, nincs nyugvása, telhetetlen akár egy tölcsér, és mint ahogy az elektrosztatika törvényei szerint történik: ha a feszültség már akkora, amekkora, a villámnak el kell csattannia. Vagy nem föltétlenül?

Évezredek óta neves gondolkodók érveltek, feszegették a háborúk ok és okozati összefüggéseinek jogi magyarázatait, hogy egyáltalán lehet-e igazságos háború, és milyen viszonyban él ellenfelével, a békével, mert a haragosság rákfenéje éppen abban rejlik, hogy a fogalmak tartalmai, a nézőpontok és az érvek merőben különböznek. S mivel a háborúk végigkísérték a társadalmak mindenkori létét, a „casus belli”, a „háborús ok” értelmezése jogi korlátok között minősítve a rómaiaktól napjainkig finomabb vagy drasztikusabb eltéréseket mutat.

A maholnap 440 éve Delftben született és Leyden egyetemén pallérozódott Hugo Grotius (1583–1645) a természetjogon alapuló újkori politikai irodalom előfutára, akinek munkássága, noha több tekintetben mára meghaladottá vált, s így nem tekinthető a modern eszmeáramlatok képviselőjének, A háború és a béke jogáról című 1625-ben megjelent művével, ismeretei fényében, a fogalomkör nemzetközi jogi alapjait fogalmazta meg. Fényről márpedig azért beszélhetünk, mert „a holland csoda” ragyogó korszakát idézzük, az izmosodó polgári társadalom világszinten érzékelhető befolyását, az ipari és kereskedelmi tőke hatalmát, amivel a lapály országa jóval kora Angliája előtt járt. Például a vallásháborúk villongásai közepette is a hajós nagyhatalom meglepő példát statuálva nemcsak elismerte, de alkalmazta is a vallásszabadságot. A Holland Kelet-Indiai Társaság pedig (1602) mint első, valódi multinacionális részvénytársaság, gyarmatbirodalmi befolyásával, területi igényeivel és követeléseivel egyre csak erősödött, s az élre tört.

Grotiust már kiskora óta érdekelte a háború és béke viszonya. A nemzetközi jog ilyen természetű kérdéseit első ízben a Spanyolokkal és a Habsburgokkal vívott hosszas küzdelmek lezártakor igyekezett megfogalmazni, és bár sikeresen felfelé ívelő karrierje során a francia királynak – ahol később diplomáciai szerepet is vállalt – mint „holland csodaembert” mutatták be, halálakor önmaga teljesítményét nem értékelte túl, ennyit mondván: „Nem értem el semmit azzal, hogy sok mindent megértettem.” Viszont tisztán érzékelte a vulnerábilis pontokat, amik a protestánsok és katolikusok közti pattanásig feszülő hitkülönbözőségből adódtak, és amit még tovább bonyolítottak a protestantizmus berkeiben zajló belső ellentétek. Szembeszállt a predesztináció tanával, amiben az emberi, a polgári és a politikai értékek megaláztatását vélte megtestesülni. Persze, a vallási konfliktusok forrásainak tudományos okfejtései és írásban történő tárgyalása már önmagában politikai veszélyhelyzetet hordozott, ámbár Grotius azon az állásponton volt, hogy az államnak törvénytől való joga beavatkozni a vallási vitákba, sőt, helyes, ha a béke megőrzése céljával a teológiai jellegű kérdésekben is hallatja szavát. Az inkvizíció ettől az eszmei nézettől felhördült, Grotiust egyházi bíróság elé citálták, ahol kihallgatásakor kizárólag „igen” vagy „nem” válaszokat engedélyeztek számára. Életfogytig tartó börtönnel sújtották. Ámde felesége leleménye segített, és mivel fogságában engedélyeztek számára könyvhaszálatot, egy alkalmas pillanatban tekintélyes faládában kilopták őt Loevestein várának cellájából, majd kőművesnek álcázva elhagyta börtönét. Franciaországba menekült.

Grotius, aki a tengerek szabadságának elvét hirdette, kiugró személyes szakmai sikerét épp egy hajóbotránynak köszönhette, amikor a hollandok lefoglaltak egy rakománnyal teli portugál vitorlást, és az eset politikai huzavonája hatalmas hullámokat kavart. Ebben a kérdésben a Kelet-Indiai Társaság jogi védelmét Grotius töltötte be; ő mindenekelőtt a holland kereskedelmi érdekeket vette figyelembe, a „zsákmányjog” tudományos érveinek tézisrendszerét dolgozta ki és foglalta írásba. A perben a Holland Admiralitás Zsákmánybizottsága(!) előtt fejtette ki logikai nézeteit, amivel elsöprő sikert aratott. Nyomtatásban is olvasható volt a szándéknyilatkozat A zsákmánylás jogáról való kommentárcímmel. A per sikere abban is megnyilvánult, hogy ezzel szabaddá tette az utat hasonló helyzetetek megismételhetősége előtt. Ekkor hangzott el, hogy az államok közötti háborúk mellett, bizonyos esetekben jogos lehet a magánháború és az azzal járó zsákmányszerzés is. Grotius írott elmélkedéseiben mindig a természetjogi rendszereket igyekezett hozzáidomítani a tőkés társadalom körülményeihez, így is állást foglalni a feudális és hűbéri viszonyok ellen. Szerinte a természetjog nem más, mint az ész parancsa, ami azt demonstrálja, hogy valamely cselekvés logikája képes-e alkalmazkodni, idomulni vagy sem az észszerű természettel. Csakúgy, mint Campanella, Spinoza vagy Machiavelli, Grotius is törekedett, hogy az államot emberi érzékeléssel tekintse, és a törvényeket az ész, a tapasztalat vonzatában mérlegelje, nem pedig a teológia meggyökeresedett álláspontjából. Ezt írja: „A természetjog olyannyira változhatatlan, hogy még az Isten sem változtathatja meg […]. Mint ahogyan Isten nem teheti meg, hogy kétszerkettő ne legyen négy, éppen úgy nem teheti meg, hogy ami belső lényege szerint rossz, ne legyen az.” A természetjog tehát a középkor múltba tűnő gondolkodásának fonalával ellentétben olyan jogi rendszer, ami eszmei szálon felszabadult a teológia uralmától, és aminek gerincében az emberi értelem játssza a főszerepet.

A háborúról és békéről írott művében igen sűrűn példáloz a görög–római filozófia idevágó gondolataiból, olyan szellemeket idézve, mint Hérodotosz, Euripidész, Plutarkhosz, Tacitus, Livius, Pompeius. Cicerótól például ezt: „Mivel a vitákat két módon lehet elintézni: érveléssel vagy erőszakkal, és minthogy az előbbi az embert, az utóbbi pedig a vadállatokat jellemzi, csak akkor folyamodhatunk a másodikhoz, ha az elsőt nem lehet igénybe venni.” Vagy ugyancsak tőle: „A tanultaknak az ész, a barbároknak a szükség, a nemzeteknek a szokás, a vadállatoknak pedig maga a természet írta elő, hogy minden erőszakot, amely testüket, fejüket, életüket fenyegeti, bármilyen rendelkezésükre álló módon mindig elhárítsanak.”

És hadd álljon itt Grotius gondolata: „A történelem, úgyszintén valamennyi nép törvényei és szokásai világosan arra tanítanak bennünket, hogy a megegyezésen alapuló nemzetközi jog sem ítéli el a háborúkat. Sőt, Hermogenianus azt mondta, hogy a háborúkat a nemzetközi jog vezette be […] Az alakszerűségeknek [mármint a hadviselés írott törvényeinek – Á.I.] meg nem felelő háborúkat a nemzetközi jog nem támogatja, de amennyiben méltányos okuk van, nem is tiltja azokat.” Majd összegzésként: „Könyvem megírásával az volt a célom, hogy nemcsak a keresztényekhez, hanem a minden emberhez méltatlan elvadulást, amellyel a háborúkat önkényesen megindítják és folytatják, amit a népek szerencsétlenségére naponként csak növekedni látok, tehetségemtől telhetően enyhítsem.”

A mai világ, mint látjuk, úgy értelmezi az idők gondolkodóit, ahogy értelmezi. A fegyvergyártás pedig fogalom. És a legkiválóbb üzlet.

Árkossy István