A régi ember a világosság megszűnésével napot zárt, a hajnali Nap fényével napot indított. Elsődlegesen ma is a természet és a kozmosz ritmusa osztja be az időnket, bár sokszor mindent megteszünk, hogy felrúgjuk a rendet: éjszaka is fent lehessünk, ne fogadjuk el a sötétet, lehetőleg fordítva éljünk, nappal aludjunk, éjszaka vigadjunk, mert sötétben csak azt látod, amire a lámpa fénye esik, zajjal pedig könnyű elverni az árnyakat. De mi van, amikor magunkra maradunk a szörnyeinkkel, rettegéseinkkel, és fogalmunk sincs, mit csináljunk velük. Magunkkal.

„Hé, fent van még valaki? Bárki?” „Sziasztok, jó reggelt, én már nem tudok aludni, hátha más sem. Jó, nem ’már’ nem tudok aludni, hanem eddig sem aludtam, csak vergődtem. Nem megy az alvás, na. Neked sem menne, ha egyedül lennél. Utálok egyedül aludni. Lenni. Élni. Szóljatok már hozzám.”

A különféle hálós csoportokban, csetszobákban általában így ér véget (vagy így kezdődik) egy átlagos nap. Ki van még fent, ki kelt már fel, ki itta már meg a kávéját. Reggel elsőként sokan ezeken a helyeken kívánnak jó reggelt egymásnak, és nem azoknak, akikkel együtt élnek. Mert ők még talán alszanak, viszont a telefon karnyújtásnyira van. Vagy mert egyedül lenni sokszor rossz dolog, hacsak nem magunk választjuk áhított életformaként.

Egyedül érezhetjük magunkat gyakran akkor is, amikor de jure nem vagyunk egyedül. Mondjuk, ha (már) nem azzal élünk, akivel szeretnénk. Ha (még) nem azzal élünk, akire vágyunk. Vagy csak unjuk magunkat (máskor: unalmasnak találjuk magunkat) a hétköznapi szcénánkon. A hálók fonadékain viszont a legtöbb ember különös kötéltáncot képes járni: olyanok számára lehetnek csábítóak, érdekesek, érdemlegesek, akiknek a valódi nevét sem tudják.

Egyedül lenni akkor jó, ha nem hiánnyal párosul, hanem teljességgel: ha teremtésre használjuk, vagy számvetésre, összegzésre, betakarításra. Amikor felszabadító, hogy végre nem kell alkalmazkodni senkihez, lehetünk a magunk ritmusában, mehetünk a magunk feje után. De bizony sokszor és sokaknál nem ez van a háttérben, ezért válik egyre nyomasztóbbá ez az állapot. Főleg, ha tartós. És ha reménytelenül tartósnak tűnik hosszú távon is.

Beköszönnek, majd visszaköszön valaki, bárki, csak kialakul valami, hátha felbukkannak azok, akikhez aztán a valódi világban is közük lehet.

Van, aki nem bírja cérnával, türelemmel, és az összes „lakónak”, levelezőtársnak becímzi a szinte kétségbeesett mondatát: Valaki? Majd utána beírja, hogy @everyone. Ugyan senkinek nincs a neve mellett zöld pöttyöcske, látszólag senki nem aktív, de hátha a nevek mellett lévő szürke karika mögül valaki előlép, és szóba áll vele. Hajnali kettőkor akár.

Egyáltalán nem rossz az, hogy léteznek ilyen csoportok, hálók, sőt. Ha az ember mértékkel használja, még öröm is, hogy olyan emberekkel tarthat kapcsolatot (vagy ismerkedhet meg), akiknek ugyanaz az érdeklődési körük – a leguántartástól az operarajongásig bármi lehet, végtelen a lehetőségek tárháza. Érdekes is belelátni (egy picit) másféle életekbe, szemléletekbe. Lehetünk nagyon különbözőek, de valami mégis összefűz minket, és ettől mégiscsak több közünk lesz egymáshoz, mint azokhoz az emberekhez, akikkel egy utcában vagy háztömbben élünk, de az égadta világon semmi hasonló nincs bennünk, a szokásainkban, az értékrendünkben. Hogy azt sem tudjuk ilyenkor, kikkel váltunk levelet valójában? Ez csak ideig-óráig van így. Előbb-utóbb ezek közül a kapcsolatok közül az életképesek úgyis áttörik a virtualitás határait, és személyesen is megismerjük egymást. Na, az már valami! Visszavezetjük a digitális létet a valódi életbe.

Meddig jó – és honnantól káros mindez? A titok nyilván a mértékben rejlik: tudunk-e válogatni közöttük, képesek vagyunk-e keretek között tartani ezeket a beszélgetéseket, ismerkedéseket, vagy hagyjuk felinni az egész napunkat: mert a legnagyobb csapda talán a végtelenítettség. Valahol mindig történik valami, valamihez mindig hozzá lehet szólni – és közben csendben elillan a valóság mellettünk. Elhanyagolt barátok, kedvesek, munkák – a látszatmámor áldozatai. Jobb vizezni azt a bort, ahogy Horatius tanította.

Mirtse Zsuzsa