Néha szeretek evidenciákat újra- és végiggondolni, mert messzibbre lehet jutni, mint a görcsös eredetieskedéssel, és a minap az jutott eszembe, nem is tudom, kicsoda, talán éppen Kosztolányi olvasása közben, hogy… kapaszkodjanak: minket, írókat, na jó, írócskákat kizárólag azok alapján fognak megítélni – ha egyáltalán –, és azok alapján fognak emlékezni ránk – ha egyáltalán! –, amit írtunk.

Hagyok időt, hogy ezt végiggondoljuk.

És amíg végiggondoljuk, én is eljutok az igazság forrásához, tudniillik ahhoz, hogy Áprily Lajos verse, a Vallomás sokadszori olvasása közben jutott mindez eszembe, mégpedig a következő soroknál (de nyugalom, aztán áttértem Kosztolányira is gondolatilag!): „Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, / sorsomnak mennyi furcsa titka volt. / A hűlt sorok megannyi érckoporsó, s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.”

Megdöbbentett ez a pár sor, mert bár legalább százszor olvastam már, valami olyasmit mondott ki világosan, egyszerűen, mégis hatásosan, ami bennem is régóta kavarog. Mégpedig azt, hogy halálunk után tényleg senki nem fog tudni semmit a kis rigolyáinkról, szokásainkról, napirendünkről – néhány évig még gyermekeink, jó esetben unokáink talán emlékeznek dolgokra, és emlegetik őket, egyre ritkábban persze, esetleg meglátják a kezünk nyomát a lapszéli jegyzetekkel ellátott könyvoldalakon, egy általunk ültetett fán, gondozott kerten, de aztán minden elenyészik, ahogy az már a mindennel kivétel nélkül meg szokott történni, és nem marad utánunk semmi: csak – legfeljebb! – amit írtunk.

Volt valami erős életösztön bennem, ami abban segített, hogy először ne a saját életemet vs. írásaimat vegyem górcső alá, és éppen – Áprily után – Kosztolányira gondoltam, arra, hogy a tananyag, a felületes életrajzok és legfőképpen a művei alapján milyen embernek képzelem őt el, és aztán azon töprengtem, hogy vajon ez a kép van-e egyáltalán köszönőviszonyban a hajdani valósággal.

Persze, mondhatjuk erre, hogy teljességgel tökmindegy, mert mindez semmin nem változtat már, hogy ez bizonyossággal soha ki nem jelenthető immár és többé, meg egyéb cinikus hülyeségeket, de azért az elmejáték kedvéért érdemes mindezt végiggondolni.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy e gondolat mentén igen felértékelődik a minél pontosabb és a lehető legpontosabb életrajzok jelentősége, a filológusok, (és) az életrajzírok felelőssége, és persze rögtön kitágul a kör is: már nemcsak írók hajdani napi valóságát vetjük össze emlékezetük csalfa képzelgéseivel/valótlanságaival, hanem politikusok, államférfiak, tudósok vonatkozásában is el lehet játszani ezt a gondolatkísérletet.)

Miután mindezt – belátom, kissé felületesen és hevenyészve, a lényeget csak itt-ott megragadni és kifejezni képesen – végiggondoltam, mély levegőt vettem, és behunyt szemmel arra gondoltam, vajon milyen kép rajzolódik majd ki rólam a könyveim alapján.

Jelentem, az eredmény elég lesújtó.

Természetesen még nem vagyok képes (és nyilván soha nem is leszek képes) kellő mértékben eltávolodni a saját műveimtől és józanul megítélni azokat (szerintem egytől egyig remekmű, de ez maradjon köztünk!), ám ez a gondolat nem is a megítélésről szól, hanem arról, hogy mit rajzolnak ki a könyvek – rólam.

Mivel az írásaim egyik része eléggé szubjektív és énközlő hangon szól (lám, most is egyes szám, első személyben beszélek itt, mintha tényleg én, Nagy [Koppány] Zsolt mondanám ezeket, nem pedig ennek a kis tárcának az elbeszélője, beszédhangja, beszélője, lírai és prózai alanya, whatever), nyilván az esetleges olvasók és a személyem iránt sok évvel ezután esetleg érdeklődők referenciálisan olvasnak majd mindent: aha, gyereke van, kis problémái, sekélyes gondolatai, amit viszont elég pontosan meg tud írni. (Köszi, most vállon veregetem magam, egyszerűen imádom ezt a kölyköt!)

Igen ám, de ez a referenciális olvasat csak az én esetemben válik el a fikciós olvasatot követelő, oké, igénylő regényeimtől és novelláimtól… viszont nem várhatom el a majdani (esetleges – na jó, abbahagyom, hogy ezt mindenhova beírjam, vegyük úgy, hogy nem lesz senki ilyen, és/de ha mégis, akkor neki örökre hálásak leszek: én meg itt a többiek is, mind) olvasóimtól, hogy ezt az érzékeny és folyton változó határvonalat tiszteletben tartsák, egyáltalán: észrevegyék.

Tehát a regények és novellák perverz, házasságtörő, aljas, kisstílű stb. mocskos szereplőit is mind az én kivetülésemként olvassák majd, és nem leszek ott, hogy elmondjam nekik, hogy például Fényező Nagyjuhász János a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényemből NEM én vagyok, hanem… hanem kicsoda is? Hát igen, valahol mégiscsak én vagyok.

Nehéz dolgok ezek.

Egy kedves ismerősöm, aki addig csak kedélyes és családcentrikus tárcákat olvasott tőlem, kisebb sokkot kapott, mikor mást is kézbe vett, hogy milyen mocskos szájú, gátlástalan és perverz írások azok. Namármost, ő szerencsére ismer, és így – remélhetőleg – többé-kevésbé van elképzelése a valóságról, de ez nem mondható el a majdani olvasókról.

Az a helyzet, kedves barátaim, hogy mikor idáig jutottam a gondolatmenetben, abbahagytam a további töprengést, mert úgy éreztem, megbolondulok. Kényszerítettem magam arra is, hogy ne vegyem sorról sorra az életművemet, és gondoljam végig, milyen kép fog élni rólam az utókorban (na ez itt nagyképűen hangzott, tehát mégiscsak kiteszem ismét: ha egyáltalán!).

És azt sem szeretném, ha ennek az egész későbbi – oké: esetleges – olvasóknak való megfelelés szörnyű terhe rám nehezedne, mikor majd a további disznó kis novelláimat írom: nem, soha nem voltam tekintettel semmilyen elvárásra és kritikára, írtam, amit muszáj volt írnom, és bizony jó lenne, ha ez így maradhatna a jövőben is.

De az a helyzet, hogy mindennek ellenére, vagy inkább mindezzel együtt: megrendültem kissé. Hogy soha senki nem fogja tudni, sorsomnak mennyi furcsa titka volt… és hogy a műveim alapján rólam kirajzolódó kép csak nyomokban tartalmaz majd aktuális valóságot. Önök mire jutnak, ha mindezt végiggondolják? Hidegrázós, nem?

Nagy Koppány Zsolt