Volt nekem évekkel ezelőtt egy elég tökös dalszövegelemzésem e kies hasábokon, és emlékszem, egy mérges nénike azon hőbörgött, hogy nem értem az átvitt értelmet a gazdag felhozatalú amerikai blues tárházában bolyongvástomban („Ezt az »ősbaromságot« vajon honnan szedte a szerző? Megvan: életében nem hallott még bluesról.”).

Mivel mindig előszeretettel hányok fittyet az engem érő kritikákra (de azért mindent megjegyzek ám!), esmenn dalszövegelemzésre adtam a fejem, amire nem kisebb okom volt, mint hogy vásott ínyem olyan dalra talált, hogy a fal adta a másikat, plusz irodalmi értéke is vetekedik sok (kortárs) költő művészetével. Irónia, kifinomultság, néhány ecsetvonással felvázolt szomorú életképek mesteri egyvelege Mary Gauthier I Drink című, mindössze négy és fél perces dala – de haladjunk sorban.

A meglehetősen nehéz és hányatott életű Mary Gauthier dala először a Drag Queens in Limousinescímű albumon jelent meg 2000-ben, majd 2005-ben újra felénekelte a Mercy Now című albumára. Nyilván ízlés kérdése, de a dolgok fejlődésének rendjébe vetett hitem is azt sugalmazza, hogy a későbbi, teljesen áthangszerelt verzió sikerült igazán – miközben az elsőnek is rengeteg érdeme van, természetesen.

Zeneileg mestermű: amikor ebben a szomorú blues-country-számban a refrén elindulásakor megszólal a szintetizátor és a (pedal) steel gitár, az egyszerűen katartikus. Az ének, de még az énekesnő nyelvi jellegzetességei, kiejtésmódja (old men, TV, bad alone, hanging ’round, change, give a damn) a végtelenségig kifinomultak, a dal ráérős, és a hallgatóban, a hallgató affinitásában tökéletesen megbízó, nem sietve és kapkodva már az elején bizonyítani kívánó felépítése ércnél maradandóbb.

Na de lássuk a szöveget!

Itt lehet elolvasni angolul.

Itt meg az én prózai fordításomban:

Hajnali 5:30-kor szokott hazaérni, töltött magának egy italt, leült a székébe, belekötött anyába, és panaszkodott, hogy az idegeire megyünk mi, gyerekek.

Éjszaka egyedül ült és cigizett, láttam a homlokráncolását az öngyújtója fényében… és most ugyanezt a homlokráncolást látom a tükörben, az apám vére folyik az ereimben.

Refrén: a halak úsznak, a madarak repülnek, az apukák ordítanak, az anyukák sírnak, az öregek ülnek és töprengenek… én iszom.

Csirke, tévé, vacsora, hat perc a kiolvasztás (mikró!), 3 perc felmelegítés, egy sör, hogy leöblítsem, aztán még egy, egy kis whisky kísérőnek…

Nem olyan rossz egyedül itt, Nem is igazán zavar, hogy minden éjszaka ugyanolyan… Semmi szükségem egy új szeretőre, aki itt matat, és próbál megváltoztatni.

Refrén: a halak úsznak, a madarak repülnek, a szeretők elmennek újra és újra, az öregek ülnek és töprengenek… én iszom.

„Bridge”: Tudom, hogy mi vagyok, de leszarom.

Refrén: a halak úsznak, a madarak repülnek, az apukák ordítanak, az anyukák sírnak, az öregek ülnek és töprengenek… én iszom.

Namármost, a fordítás természetesen béna, a dal énekelve és angolul és dalszövegként üt igazán, a fenti magyarítás csak az eligazítást szolgálja, élvezzük és vizsgáljuk angolul.

A költő az első szakaszban felidézi az apját, ez tökéletes amerikai (vagy akármilyen országbeli) életkép alkoholista, ordítozó apukával és szomorú anyukával, gyerekekkel. A második szakaszban továbbra is felidéz, de az utolsó két sorban elegánsan átsiklik önmagára, és így már a dal címe is kezd értelmet nyerni: „az apám vére folyik az ereimben”. (Most tekintsünk el attól – meg hát ez amúgy is magasirodalom, a referenciális olvasatot kérjük az ajtón kívül hagyni! –, hogy Mary Gauthier-t elhagyták a szülei, nevelőszülőknél nőtt fel, amíg meg nem szökött otthonról, és a nevelőapja volt az, aki keményen ivott.)

Elérkezünk a refrénhez, ami éppen egyszerűségében gyönyörű: a világ dolgai a kezdetektől fogva megváltoztathatatlanok, mindenki azt csinálja, amihez ért, vagy amire az úr, az élet stb. kárhoztatja, kényszeríti, készteti. Ebben a megmásíthatatlan világrendben a lírai alany feladata az, hogy igyék, és ő ennek bizony derekasan eleget is tesz.

Újabb életkép következik, ezúttal már a lírai alany életéből: szinte látjuk magunk előtt, ahogy esténként tesz-vesz, vacsorát mikróz (!), ami mellé bőségesen fogyaszt alkoholt. Megtudjuk a következő szakaszból (talán ez szükségtelen is volna, de mégis jó, hogy itt van), hogy egyedül van, egyedül él, és egyáltalán semmi szüksége nincs valami okoskodó élettársra, aki mondja neki az irányt.

A refrén most ennek értelmében módosul, már nem apukák kiabálnak és anyukák sírnak, hanem az átkozott szeretők azok, akik folyton elmennek, de a lényeg – (én) iszom – változatlan.

Ezt követi a bridge-szerű megoldás (amit én a dalokban soha nem kedvelek, és mikor könnyűzenei dal mintájára írtam regényt, ott is a bridge-dzsel volt a legtöbb bajom), de mégsem igazi bridge, mert nem átvezet a refrénbe, hanem éppen a refrén után következik, ezért e kis szerkezeti trükk is értelmezhető úgy, hogy a suta dallamtörés ellenére bizony itt van a fő mondanivaló, és szerencsére nem is késlekedik a cinikus hang: tudom, hogy mi vagyok (ti. alkesz), de leszarom. Ez a bátor és egykedvűen cinikus attitűd aztán nem csupán visszahozza az egész sztorit a szerelmi nyavalygásból, hanem az addig kialakult hallgatói érfelvágás-hajlandóságot is kellemesen gyógyítja, az ember egyszerűen örül, amiért ilyen tökös ez a csaj.

Végül a miheztartás végett megismétli a fatalista világba-vetettséget (és a fatalista-világba vetett hitet) felidéző, ércnél maradandóbb sorokat, és levonja a végső következtetést az ivás vonatkozásában: (én) iszom.

Mestermű ez, minél többször hallgatja az ember, annál több finomságot fedez fel. Az, hogy 2000 után születnek még ilyen dalok, igen nagy reményekre jogosít fel mind a dalszerzés, mind az irodalmi igényű dalszövegek vonatkozásában, nincs veszve a remény.

Továbbá próbáljuk meg elsajátítani a fő mondanivalót: I know what I am but I don’t give a damn.

Nagy Koppány Zsolt